Éjjel nagyon gyorsan álomba zuhantam, még mielőtt átgondoltam volna hánykor kell kelnem. Fél 7-korcsörgött az óra, én meg 6-kor akartam indulni mert két óra az út a reptérre. És 3 órával előbb ki ajánlott érni nemzetközi járatoknál. Már volt olyan, hogy Berlinben azért értem el a gépet mert betartottam ezt, mert a hajnali félálomban rossz metróra szálltam, és egy óra alatt körbevonatoztam a várost. Akkor kb végig pánikoltam, mi lesz ha lekésem, még sose késtem le gépet. Mikor megérkeztem gátlástalanul átmentem a biztonsági sávokon egyenesen, és a legnagyobb meglepetésemre a biztonsagiak tök kedvesek voltak. És még a kapunál 45 percet kávéztam a többiekkel.. 

Szóval 6.45-kor az utcan voltam, kerestem a buszmegállót, ami sehol nem volt. És úgy döntöttem, igazuk lehet a házigazdáimnak, hívok egy taxit. Bolt scooter. Azonnal meg is jött a bácsi. Csak azt felejtettem el, hogy ez nem Chiang Mai, hanem Bangkok. Ahol még sosem robogóztam, nem vettem fel a város ritmusát, ahol 8-10 sávos utak, 30-40 emeletes házak vannak, és az a 30 perc a robogón elég félelmetes volt. Éreztem hogy a bácsi nagyon jól érzi a forgalmat, és erős a motor, és hogy sokkal gyorsabban megyünk, mint szoktam, lehagyjuk az autókat, és megfogadtam, ha ezt túlélem, ígérem legközelebb autót hívok a reptérre még ha tovább is tart kiérni kocsival. Pedig minden annyira sorsszerű volt. 222 baht volt az ár, a 22-es sorban ültem a repülőn, mégse tudtam belazulni. Az utolsó 10 perc mar sokkal jobb volt, kezdtem belazulni. De nem akarok annyi időt tölteni Bangkokban hogy megvárjam még az idegrendszerem alkalmazkodik ehhez a stressz faktorhoz. Az van, hogy nem érdekelnek ezek a városok, a felhőkarcolók, mindig az ugrik be hogy Asimov a jövőbe látott, Trantor létezik. És ez azt jelenti hogy az Első Galaktikus Birodalom leáldozóban van.

Nem.volt nálam apró, a bácsi visszaadta a százast, azt mondta elég neki a 200 baht és elment. Korán kiértem a kapuhoz, vettem egy kávét, mert az volt a legolcsóbb meleg ital a reptéren, megettem a két kis banánk amit előző este a 7 eleven-ben vadásztam. Megtelt a váróterem, és elrőppent a 3 óra. Az utazás gyorsvolt, Penang meg sokkoló. Sokkal kisebb mint Bangkok, és kevesebb az épület, köztük buja növényzet, de azért a 20-30 emeletes felhőkarcolók a természettel valami olyan, ami megint Trantort juttatja eszembe.

Már a reptéren érezni, hogy ez más világ. A thai kedvességi faktor szerintem itt is megvan, de a párhuzamos valóságok intezívebben érződnek. Muszlim, buddhista, taoista, keresztény ország. Sokféle ember, egymás mellett. Nem annyira egyértelmű érzés, mint Chiang Maiban óriási mosollyal sétállni, mint Bangkokban érezni az emberek kedvességét, figyelmét és segítőkészségét.

Azzal kezdődött, hogy nem regisztráltam a malaj bevándorlási hivatalban, szóval ott a reptéren kellett megtennem. Kétszer szállt el a nyomtatvány. Aztán váltottam, egy nagyon kedves muszlim lány segített, 30 euró lesz kb 2 napi szállás meg az utazás meg a kaja. Aztán egy busszal bedöcögtem a városba, volt vagy 2 óra az egy órás út. A sofőr volt hogy kiszállt 20 percre, nem mondta mi történik, nagy volt a dugó. Aztán átme tem a buszpályaudvarra, ott beültem enni, szerencse hogy nem leszek itt sokáig mert tuti meghíznék. A pénztáros hozott nekem ajándékba valami friss lepényt, mert hogy először vagyok itt Malajziában. Ajánlom mindenkinek aki hízókúrán van, hogy töltsön el itt egy két hetet.

Utána elmentem egy plázába, netet keresni, hogy elég lesz a pénzem. Az info pultos hölgy nem tudott helyet ajánlani ahol találok wifit. Teljes fekete szerkóban teljes arctakarással ült az info pult mögött, majd végül megosztotta velem a hotspot-ját, és kinézte a vonatokat Penang és Padang Besar között. Éreztem mély kedvességet, a segítőkészséget. Utána megkérdeztem utazási irodában is. Izgi, hogy a megszólított emberek fele szuper kedves, a másik fele pedig nyers és elutasító. A buszpályaudvaron azt javasolták hogy menjek az ingyenes járattal a vonat állomásig és onnan a szállasomra. Kint van a buszon a sofőr, a neve, ez meg az ajtón.

Elnézést a képért a durian rajongóktól. Nekem nem is az illatával van bajom meg az ízével, hanem az állagával. Széplelkű ismerőseim szerint olyan mint a hízlalt libamáj hagymalekvárral, és lehet is, de az állaga olyan ami már egyszer meg lett emésztve.

A buszsofőr kirakott egy szállashoz közelebbi buszmegállóban, mert a google azt mutatta el tudok gyalogolni, csak 25 perc. De itt nincs gyalogos közlekedés. Se zebra se járda. Végül a megállóban várakozó fiatal lány hívott nekem egy taxit. Aki 5 perc alatt elvitt a szállasomra. Nagyon kedves úr volt, picit beszélgettünk. A szállásadóm is fiatal lány, egy teázót működtet. És az emeleten apró szobákat adnak ki. Családi.biznisz. Minimál és tiszta, konyhával, tusolóval. Segíteni akart vonatjegy vásárlásban is, de nem sikerült a jegyvétel. Majd holnap személyesen. A szobám kb 3 m2 de van egy kis asztal, légkondi és tv is. Amit azonnal kihúztam. Ha otthon lennék, azt írnám, hogy nem értem hogy lehet egy ember ennyire kedves meg segítőkész. De már tudom, hogy a kedvesség errefele csak úgy van, mint a forró trópusi levegő. Nem különleges, hanem természetes. 

Holnap annyi dolgom lesz, hogy reggelizek, sétálok a környéken, ebédelek, majd egy taxival elmegyek az 5 percre levő állomásra, és eljutok a határig.

Ami eddig legjobban tetszik Malajziában, az hogy olyan mint egy rossz sky-fi. Van a rengeteg féle ember. Nagyon sokféle kisugárzásal, vallással, alkattal, bőrszínnel, nyelvvel. Az óriási terek, távolságok, hidak, felhőkarcolók, mellette meg a buja növényzet. Végülis nem rossz ötlet 30 emeletes házakba zsúfolni az embereket, így több hely marad a fáknak. És ez már a repülőről is szembetűnő volt. És remélem a szürkeség nem szmog, csak a párás levegő, holnap kiderül.