Még soha életemben nem csináltam olyat, hogy otthagytam az életemet három hónapra, csak azért hogy tanuljak, létezzek, tapasztaljak. Vannak ismerőseim akik minden évben ezt csinálják. Mikor gyermekük lesz akkor meg abbahagyják. Számomra egy ilyet életstílus a lehetőségeimen túlinak, és luxusnak tűnt. Nem értettem, hogyan lehet mindent itthagyni, a munkát, a felelősségeket. Hogy lehet annyi pénzt keresni, hogy az ember csak úgy hónapokig költse a pénzt. Mikor kérdezhettem az ismerősöket, elmosódott válaszokat adtak, hogy mennyibe kerül egy ilyen kiruccanás.

A másik, hogy ha egy német férfi vagy egy magyar férfi ad választ, vagy egy görög nő, egyáltalán nem mindegy. A túristák nagy része gazdag országokból jön. Nekik a napi kaja költésük pl más, mint egy magyarnak. Mert háromszor akkora büdzséjük van minimum pl kajára. Nekem pl 100-150 max 200 volt a napi keret, nekik meg 500. Máshonnan jövünk. Egy fiatal német vagy osztrák simán kipenget 3000 eurót egy képzésre, úgy hogy nem dolgozik. Szóval sok ember aki idejön, olyanok akik megengedhetik maguknak. Ezzel máris sokkal könnyebb a tér az ember körül, mert nem a hiány, a szükség az alapállapot. Vannak olyanok is, akik most döntötték el hogy váltanak a biztosból a bizonytalanba, és kiépítenek digitális nomád életstílust. Vagy pl. sok az izraeli. Akiknek nem opció, hogy haza menjenek, így több kompromisszumot kell kötniük, hogy maradhassanak, mint akiknek könnyebb a lét.

Könnyű a tér

Az emberek boldogok, szegények, de sokkal jobban kapcsolódva vannak önmagukhoz, mint a turisták. Pl. az italos/mosoda, ahova thai teáért jártam, simán elküldött másik mosodába, hogy neki már elég melója van. Nem nagyon hajtják szét magukat a pénz miatt. (És ez persze egy szint amit érzékeltem, valószínű vannak olyanok akik igen.) 

Sokan vallásosak, sok a templom, sok a szerzetes. Sokszor éreztem például, hogy ha kerestem valamit, és nem tudták a választ, úgy csináltak mintha nem hallották volna. Szval passzivan mondanak nemet. Vagy ha elkezdtem valamire rápörögni, pl masszázs gyakorlást szerveztem, a tanárom nem szállt be abba h azon stresszelek, hogy nincs alanyom, vagy túl sok alanyom van. Csak pl nem válaszolt az üzeneteimre. De mikor reggel megjelentem kedvesen és meglepődés nélkül fogadott. Nem szállt be az agymenéseimbe. És attól, hogy ők nem szállnak be az egózásba, az akarásba, a stresszbe, az ember abbahagyja. Mert nincs minek nekimenni.

Ennek a könnyű térnek köszönhetően ráláttam az elmúlt évem legnagyobb drámájára. Hogy mi történt, hogy történt, miért, és hogy nem lehetett másképp. Leraktam egy csomó csalódottságot, dühöt.

Elérhető tudás

Mivel Thaiföldön sokkal elérhetőbb áron vannak a képzések, ezért elmentem minden képzésre, ami érdekelt. Ha otthon kellett volna ezekért fizetnem, egy kurzus került volna annyiba mint itt öt. Ezáltal megkaptam azt az élményt, hogy bármit megkaphatok, amit szeretnék. Meg azt is, hogy néha amit nagyon szeretnék, és hogy egy tanfolyam nem biztos hogy ad annyit, mint számítok rá. Hány ember mondhatja el otthon, hogy azt érzi, bármit megkaphat amit szeretne? És hogy könnyű elfogadni, ha mégse volt olyan szintű a képzés?

Biztonság

Mikor átmentem Malajziába, azonnal éreztem hogy eleveszítettem a biztonság érzetemet. Amit itt Thaiföldön sosem éltem meg. Mindenki hagyja a másikat lenni. Egyszer szólt be valaki hogy olyan fejet vágok mint a túristák. Természetesen egy ott élő külföldi volt, talán amerikai. Egy helyi sosem kritizált volna és jön oda, hogy megossza velem az észrevételét. Max kinevetnek, ha az ember valami számukra furcsát csinál, de sosem éreztem hogy rosszindulatúan nevetnek. 

Ha az ember biztonságban érzi magát, elfogadva akkor elkezd kiengedni. Feljön egy csomó dolog, ami magától elkezd meggyógyulni. Már csak a melegnek és a kedves embereknek köszönhetően.

Támogatva, megtartva lenni

Mikor valami segítségre volt szükségem, ahogy otthon szoktam, egyedül meg akartam oldani. A főbérlő nénim meg odajött, hogy miért nem kérdeztem, csak mondjam és segít. Sokszor történt, hogy előbb észrevették hogy segítségre van szükségem, mint én. A bangkoki buszon az óriás csomagommal, már szerintem mindenki tudta hogy hol szeretnék leszállni, és intettek hogy üljek le, vagy mikor idő előtt felálltam mert izgultam hogy nem szállok le időben, megint szóltak hogy még ülhetek. Olyan volt hogy egyedül szenvedek a nagy csomaggal, és nem élem meg szenvedésnek mert én választottam, és túl fáradt vagyok hozzá hogy objektíven eldöntsem hogy jobb ha állok jobb ha ülök? És mint a kis angyalkák, terelgettek.

Kemény egó

Volt időm rálátni a saját kemény egómra, hogy működik, érzékelek, döntök, berakom az embereket dobozokba, kategóriákba, pedig lehet az a pillanat épp egy nagyon jó pillanat volt vagy épp egy nagyon rossz, mégis az első benyomás bekorlátozza hogyan viselkedem az illetővel utána. És ez elválaszt a valóságtól. Mert sosem tudhatjuk ki honnan jön, és hova megy abban a pillanatban mikor találkozunk. 

Fiatalok

Rájöttem, hogy kapcsolódnom kell fiatalokkal. Mert rengeteg csodás lélek van, és a velük való kapcsolódásom reményt ad. Nagyon sokat tanultam huszonévesektől. Ahogy tisztán tudnak kommunikálni, stabilak ebben a világban. Egy csomó egózást ki lehetne hagyni, ha tudnánk kommunikálni az érzéseinket, ami az huszonéves ismerőseimnek természetes. Nem értik, hogy miért nem kommunikálunk ahelyett, hogy megosztanánk a dilemmáinkat vagy érzéseinket egymassal.

Nem vagyok elég jó helyett

Olyan fiatalokkal is találkoztam, akik sokkal többnek akarják mutatni magukat, mint akik, de ebből is tanultam. Mert ha valakinek nincs sok tapasztalata, akkor is meg tudja osztani azt, amije van, csak nem én leszek a célközönség. Mert vannak, akiknek a "nem vagyok elég jó" gyengébb, mint a "meg kell osztanom, amit tudok, mert nekem is rengeteget segített". Mert attól érzi magát frusztráltnak, hogy nem osztja meg.

Női kör és tabuk

Megtapasztaltam milyen egy igazi női kör. Mindent lehet érezni, stabil, megtartó, mély és bölcs.

Megtapasztaltam, hogy kell tabutémákról csacsogni, mintha mostvettük volna le őket a polcról. A tabu témákat integrálni kell. Legyen szó a halálról, szégyenröl, szexualitásról, az emberi test tabusított részeiről. Minden tabu mögött óriási mindeki számára elérhető erő, és kincsek vannak. Így tudunk visszalépni az erőnkbe.

Mesterek, tanárok

Azt hiszem a legtöbbünkben van egy vágy, hogy találkozzunk a külső mesterünkkel. Akiben már nincs, az felnőtt.

• Sok tanárnál jártam. Rosemary nagyon hiteles volt, bár az egóm beleütközött az egójába. A harmadik tanfolyamnál éreztem azt, hogy el tudtam fogadni az emberi részét.
• Joe KhumLee: nagyon szeretem. Hiteles, erős alapokkal. Emberként és tanárként is.
• PiJem: nagyon erős a nyelvi akadály. Sokkal többre számítottam. Szerintem nagyon nagy tudású nő, csak nehéz neki átadnia. Plusz az is benne van a pakliban, hogy harcol a rák ellen.
• Lasya: KohPangan-on élő hatha jóga oktató, a szívében él, onnan tanít, nagyon erős teret tud tartani 
• David: BioDevelopment és Sensual dance oktató KohPangan-on. Nagy erő és kedvesség áramlik belőle. A sensual dance-nél csodálatosan meg tudja tartani a nőt, aki egyre bátrabb, és az egész tánc olyan mint egy kinyíló lótuszvirág.
• A Shaolin Temple Europe csapata: Shi Heng Zuan, és csapata, és a híres Shi Heng Yi. Óriási élmény volt számomra megtapasztalni ezt a tradíciót, a rengeteg tanítást. Nem is tudom milyen lehet az, mikor valaki évek óta ezen az úton van. Azt éreztem hogy szórják ránk a tudást, minél többet, de úgy hogy képes voltam felfogni amit mond. Remélem. 

De azon túl, hogy találkoztam néhány hiteles arccal, arra jöttem rá, hogy a tanárt nem kell szeretnem, nem kell rá felnéznem. Nyilván egy komoly tanár diák viszonyban mint a shaolin templomban, nem árt ha az ember szereti és tiszteli a tanárát, de az, hogy bemegyek egy tantra órára valakihez, aki néhány éve tanít, és nem a belső bölcsességéből beszél, hanem ledarálja a szöveget, attól hogy nem érzem hitelesnek, nem biztos hogy nem tudok tőle tanulni. Mert lehet ha nyitott vagyok rá olyan élmények érnek az órán, amikből tanulok. Lehet olyan partnerem lesz a gyakorlásnál, aki közvetít számomra egy tanítást. Nem azért mert annyira magas szinten van, hanem azért mert van, van egy ajándéka számomra, amiről nem tud. Mint pl mikor gyógyítást adtunk egymásnak hármas csoportokban, mindenki elmondta melyik testrészét szégyelli, ketten meg oda küldtünk gyógyítást. És a fiú akivel voltam, az intim részére kérte, azt mondta tinédzser kora óta nagy szégyent érez a nemi szerve miatt, és rájött hogy ez egy csomó dologban akadályozza. Nem perverz volt, hanem bátor és őszinte. Felvállata a kínját két nő előtt, mondta is hogy van más is amit szégyell és gondolkozott hogy bevállaja e ezt, de végül ezt érezte fontosnak. Mennyi férfinak lehet hasonló nehézsége, és sohasem mondja ki, nem kér támogatást másoktól. Miközben a tanár számomra teljesen hitelét vesztette, mikor a kezdő medinél beleegyezés kérés nélkül videózta a meditálókat, attól még ez a gyakorlat nagyon mély volt sokaknak, főleg mert a legtöbb vegyes csoport volt, tehát a nők egy férfi és egy nő támogatását kapták meg, hogy integrálják a szégyen tárgyát. Ha otthagyom az órát, nem ért volna ez a megható élmény, nem hallhattam volna mások megosztását, hogy milyen mélyre sikerült menniük.

 Elérhető árak

Nem mondom hogy olcsó, de az árak sokkal elérhetőbbek. Nem gonolkozom rajta hogy ehetek e vendéglőben. A legtöbb thai kintről hozza az ételt, kevés házban van konyha. Ma egy helyi bangkoki piacon 35 bahtért vettem rizst meg pirított csíras tofut. De ugyanez akár többszáz is lehet menő helyeken.

Manifesztáció

Mivel az ember egy megtartó könnyű térben van, napról napra puhul fel, egyre nyitottabnak éreztem magam, egyre többféle emberrel tudtam kapcsolódni, így bármi megszületett a fejemben, hogy szükségem van erre-arra, nagyon gyorsan az orrom előtt termett. Pl szerettem volna galangal gyökeret hazavinni, hogy elültessem, és Chiang Mai-ban rengeteget láttam, KohPanganon az ételekből is kihagyják sokszor, de találtam végre egy boltot ahol árulták, de nagyon öreg fonnyadt volt így nem vettem. Mielőtt indultam az ékszakai komphoz, mielőtt elhagytam a szigetet, meglátogattuk az éjszakai piacot, és arra gondoltam, hogy már csak galangal-t szeretnék venni, és kész vagyok hazamenni. Rá egy percre az egyik zöldségesnél találtam olcsón frisset. Pedig eddig egyetlen zöldségesnél sem volt. Bangkokban hajgumit akartam venni, a boltban nem volt, de hazafele az út közepén találtam egyet amilyet szerettem volna. Bevillant hogy de hát én venni akartam. Aztán arra gondoltam, mennyire vicces, hogy az orrom előtt terem egy hajgumi ajándékba, és én visszautasítom, mert nem ezen a módon vártam, hogy az enyém lesz.

Thaiföld csodás hely, de nem elég tíz napra menni. Mert idő kell, hogy lerakjuk az otthoni énünket, és belepuhupjunk a thai életbe. Kb hat hét után éreztem egy nagy váltást. Hogy mosolygok, örülök, lassulok. És utána még volt idő rá, hogy figyeljem, hogy ki vagyok, és mit akarok, mi tesz boldoggá és békéssé, és az utolsó két hétben éreztem, hogy Thaiföld a tenyerén hordoz, hogy bármit kitalálok, teljesül, csak tudnom kell hogy mi az, és ki kell mondanom, vállalnom kell mások előtt. Volt olyan is, amikor nem kaptam meg amit akartam, helyette viszont csodában volt részem.

Köszönöm Thaiföld, Chiang Mai, Koh Pangan. Köszönöm thai emberek.

Bangkokban 4.30-kor kellett kelnem, kb 4 órát sikerült aludnom. És még nem végeztem a bepakolással. 5-kor kellett indulnom a taxival, gobdoltam 4.55-kor hívok egyet. Mikor felkeltem, az egyik lakótárs, a kínai származású kanadai az erkélyen iszogatott meg beszélgetett a tulaj egyik barátjával. Már értem, hogy miért kérdezte hogy iszom-e, és miért vett előző este két bevásárló szatyornyi jeget. Kedvesen meghívtak hogy csatlakozzam. Mondtam hogy indulnom kell ötkor. Epmerültem a pakolásban, és 4.57-kor jutott eszembe a taxi, hívtam egyet, szerencsémre 5 percen belül ígérkezett. Mire leértem a ház aljára, és vettem egy levegőt, már ott is volt. A fiatal fiú (a legtöbb ázsiai nakem nagyon fiatalnak tűnik, nem látszik rajtuk a kor) nyakában ott volt az alvópárna. Egész éjjel dolgozhat, közben ha van ideje alszik. Egy szót sem váltottunk, nagyon nyugodtan vezetett, és én hálás voltam, hogy megengedtem magamnak a taxit. Kb 70 perc alatt így is kiértem volna tömegközlekedéssel, de mivel nem ismertem a buszmegállókat, a sötétben egy nehéz hátiszákkal kóvályogni nem volt olyan vonzó.

Volt nálam étel, nyugodt voltam, hogy gondoskodtam magamról előre. Még a thai tea is a termoszomban várt. Az utolsó. Bár a Qatar airways levelében az volt hogy két órával korábban menjek ki a reptérre, három órát terveztem, ami pont elég volt, hogy fekadjam a csomaggom, hogy átérjek a biztonsági ellenőrzésen, a bevándorlási hivatalon, minden tele volt reggel 5-kor. A csomagleadásnál hoszteszek segítettek, hogyan tudom minél gyorsabban feladni a csomagom, melyik sorba menjek, miután beálltam egy sorba, odahívott egy másik hosztesz és feladta a bőröndömet. Még itt is végtelenül kedvesek és segítőkészek, mikor elhagyja az ember az országot. Éreztem hogy elérzékenyülök mindentől, nem csak a fáradtság miatt, de látni, hogy még a bevándorlási sorban is kiszedték a gyerekeseket a sorból, hogy gyorsan átjussanak, meg egyébként is, mennyi mindent kaptam ezektől az emberektől,  Mire túlvoltam a procedúrán, már kiírták melyik kapuhoz kell mennem.

8.30-kor indutunk, 7 órás út Dohába. Kétszer kaptunk enni. A főétkezés volt reggeli időben, leszállás előtt meg egy mini wrap szendvics. A reggeli kenyérpuding volt nekem, tehát cukros fehérkenyér, tejes vanília és csokipuding. Idefele is aztak ilyet, akkor belekóstoltam és otthagytam. De most számítottam rá. És tudtam hogy nem kapok mást. És arról is lemondtam hogy rendes ételt kapjak a repülőn.

Dohában 14 órát kellett várakoznom, 12-2.40-ig. Fáradt voltam, féltem hogy elalszom. Meg tartottam Dohától is. Látni az eltakart testű embereket, a nők és férfiak közti különbségeket, ahogy a férfi után kullog a nő. Ahogy bamulják a férfiak a külföldi nőket. De azt hiszem megvaltozhattam, vagy nyitottabban néztem ki a fejemből mint három hónapja. Igaz mikor megérkeztünk, a biztonságisok akik átviizsgálták a bőröndöt, minden csomagot félrehúztak, minden csomagot átturkáltak kézzel, megkérdezték mi az a pipere táskámban, a testolaj? Múltkor a sampont is kiszúrták. Szóval ebbe a kultúrába az ember nem érzi magát annyira kedvelve. De nem kell velük élnem, szóval onnantól hogy átértem a biztonságiakon, csak akkor szólítottak meg a biztonságiak, mikor a mellettem ülő muszlim család gyereke egyedül aludt, vagy amikor a fiú odament az anyjához, és a csomagjuk egyedül maradt.

Fura volt látni a kultúrák közti különbségeket. A miszlim család: a nő alszik letakart fejjel, a férj tőle 5 méterre ül a 2 fiú gyerekkel, a diúk néha odarohannak az anyjukhoz étel3rt, a férj néha kérdez valamit a feleségtől. Mikor a férj elmegy sétálni a fiúkkal, odaültem a helyükre tölteni a telefonom. Visszajönnek, férj lefekszik a feleség melletti pihenő székre. Feleség betakarja, majd elül mellőle. Láttam hogy van köztük szeretet, a fiú puszit nyomott az apja arcára, a feleség betakargatja a férjet, de taszítják egymást. A család nem együtt ül. Mindenki szanaszét.

Indiai család: anyu apu mar felnőtt fiú. Anyu apu lefekszik egymás mellé a pihenő székekbe, a gyerek velük szembe leül. Nem kommunikálnak, de egyértelműen együtt vannak.

Nem mertem elaludni, számoltam az órákat, néha éreztem, hogy ülve elalszom aztán felriadok. Sétálgattam. Hogy úgy talán nem alszom el. Majd 3 órával a gép indulás előtt megtudtam a kaput, odamentem, és ott már bekuckóztam, felhúztam az órát, leteszteltem hogy hallom-e. És lefeküdtem. Nem tudtam elaludni, de legalább nem küzdöttem hogy ébren maradjak.

Megérkeztek a magyarok. Teljesen más minőség. Rengeteg beszéd, aminek se füle, se farka, csak hogy hallják a saját hangjukat. Düh, látens agresszió. Káromkodás, nemtörődömség. Hibáztatás. Az hogy mi a saját felelősségem ebben, az szóba sem jön. Okoskodással álcázott bizonytalanság. Ezeket éreztem. Azért is fontos tisztázni ezt, mert sokszor érzem magamban ezeket a minőségeket. És a forrás lehet az, ahol élek, ahonnan származom, az országom. 

Három hónapja boldog emberek között voltam. Akik szegények, de elégedettek, kedvesek, segítőkészek. Nehéz volt szembesülni vele, hogy ez én vagyok, mert én is magyar vagyok. A legmélyén talán az van, hogy nincs hitünk abban, hogy rábízzuk magunkat az univerzumra, mert itthon mindenért sokkal de sokkal többet  kell megdolgozni. Már éreztem ezt Ausztriából hazajövet, hogy amint belépünk az országba, a dolgok elkezdenek nem működni. A vonat nem jön, a wifi nem működik, a kaller nem kedves. (Seggfej.) Ezek nem általánosítások, nem minden vonat késik és vannak kedves kallerek. De itt az élet nehezítve van. Mindannyian benne vagyunk ebben a buborékban. Az élet nehéz. És sokszor mi nehezítjük meg. Mikor Ferihegyen kifele menet vetettek velem egy repjegyet Malajziába, csak így engedtek fel a repülőre. Meséltem az ismerősöknek, akik évek óta járnak ki, német, spanyol, lengyel, olasz. Még sose fordult elő velük ilyen. Megvettem a jegyet, amit utána senki nem kért. Se Dohában, de Bangkokban. Senkit nem érdekelt, kivéve a magyarokat. Akik nem engedtek volna fel Budapesten a Bangkokba menő repülőre, mert ez a szabály, amit csak mi magyarok tartatunk be.

Ahogy felszálltunk a gépre, lehetett érezni a dühös embereket, akik nem találtak helyet a csomagjuknak. Mikor bármi probléma merült fel, a látens düh és agresszió felszínre tört. Három hónapnyi thai terápia után ne értettem, miért csinálnak mindenből problémát. Miért nincs bizalom bennük, hogy majd a hoszteszek megoldják, vagy hogy miért nem tudnak kedvesen kommunikalni. Persze tudom a választ. A néplélek sajog. Fáj és dühös. Van rá oka. Csak nem azok ellen emeli fel hangját, akik okozzák, hanem egymás ellen mennek. Láttam ezt Ausztriában a szállodában ahol dolgoztam. Hogy ahelyett, hogy összefognánk, és nemet mondanánk a hatalomnak, és kommunikálnánk egymással, egymásnak megyünk. De azt hiszem ez a múlt, ez a világ el fog pusztulni, mert nem életképes.

Már két perce a levegőben voltunk, mikor egy lány felpattant. Hogy pisilnie kell. Rá 3 percre még valaki. Még nem láttam ilyet repülőn, hogy a tiltott időben ennyi embernek WC-re kell mennie. A hoszteszek meg beengedték őket, amit még sosem láttam, de érezni lehet az erőszakosságot az emberekben, aminek a hoszteszek nem tudtak nemet mondani. Kb fél órára rá hajnali 3 után tálalták az ételt. A vega az paradicsomos tészta volt. Megkóstoltam kíváncsiságból de nem ettem meg, hajnali háromkor a testem nem akart enni. Sok alkohol fogyott. És a hat órás út alatt más ételt nem is kaptunk, pedig 6.30-ra értünk be. De asszem ilyen a repülős étkeztetés.

Bértünk időben Ferihegyre, hát mázlim van hogy EU-s útlevelem van, mert a nem EU-sorban nagyobb tömeg volt mint Bangkokban, pedig azért Budapest nem egy ázsiai nagyváros. Felszedtem a csonagomat, hívtam egy barátnőmet, aki kijött elém. És!! Csuda meglepetésként hárman fogadtak.

Hazahoztak, a lakóm hagyott itt ételt, meg egy barátnőm még vett hozzá útközben. Együtt reggeliztünk. A ház fel volt fűtve és csillogott villogott. Azt hiszem ez volt életem legszebb hazaérkezése. Köszönöm Ázsia, köszönöm Barátok!

Volt egy egész napom Bangkokban. De a hőség nem nagyon engedett ki a lakásból. Meg jól is esett, hogy nem ér ezer inger. Csak enni mentem ki meg az abc-be, hogy vigyek haza tom yum szószt, gomba szószt nem vettem mert túl nagy volt az üveg. 

Egész nap írtam egy posztot, hogy mi az amit kaptam Thaiföldtől. Hálás vagyok, hogy volt erre időm. De nem fejeztem be, nagyon hosszú.

Az airbnb-ben két emberrel találkoztam, egy kínai származású kanadival, és egy indiaival. Az is kiderült, hogy a tulaj félreértette, és dupla foglalásom van. Whatsup-on lefoglaltam egy éjszakát és airbnb-n a másikat, és nem rakta össze hogy ugyanaz vagyok. Ezért a legnagyobb luxus szobában vagyok saját fürdővel.

Megtaláltam az olcsó teázót, és egy este nyitó büfésort is, így tudtam vacsizni, elvitelre is kértem, hogy Dohában majd legyen mit ennem a 14 órás várakozás alatt. Vettem édes savanyú mangót, meg ananászt. Nagyon izgalmas, hogy itt a helyiek ilyen helyekről hazaviszik az ételt, nem főznek. Még a gyümölcsöt se veszik meg sokszor a piacon, hanem fizetnek azért hogy valaki felvagdossa nekik és egy neylonba rakja.

Összefutottam a pad thai-osnál a kanadai kínai lakótárssal. Együtt vacsiztunk. Majd meséltem neki hogy aggódok a hátizsákom súlya miatt, erre közölte hogy nála van akasztós mérleg, csak elemet kell bele venni. Visszamentünk a 7elevenbe, megvette az elemet, majd megmérte a hátizsákot, 22 kiló. Simán befért volna a gomba szósz. De mindegy. Megint manifesztálódott egy szükségletem, a mérleg. Meg a kávés, a pad thai-os, a gyümölcsös. Ez egy olyan környék, ahol nagyon lusxus helyek is vannak, múltkor nem találtam meg az olcsó helyeket így chips-et ettem a szupermarketből, de most valahogy ráéreztem merre induljak. 

Holnap fél 5-kor kelek, 5-kor hívok egy taxit, és 8.30-kor indulok. 

Az éjszakai komp csuda dolog. De kiszúrtam egy helyi férfit aki furin viselkedett, emiatt mindenre felriadtam. Mikor láttam hogy ő is lefeküdt, megnyugodtam. És arra keltem, hogy elaludtam, és már kikötünk. Elringatott a hajó. Pedig utazás közben eddig sosem tudtam aludni éjjel.

A kompos néni kérte a jegyet a taxihoz, ami nekem nem volt. Legombolt rólam 200 plusz 200 baht-ot. Reggel ötkor. Tudtam hogy átver. Legalább volt mivel ostoroznom magam később. Tehát 10 perc taxiért kifizeztem annyitt mint 7 óra hajókázásért.

A buszvégállomáson reggel ötkor még nem volt nyitva a pénztár. Végül 6.30-kor kinyitott és még volt hely az első Bangkok felé tartó buszra. Az átverős kompos néni 1500-eért akarta eladni nekem a 651 baht-os buszjegyet. Mérgemben aztán hogy lecsillapodjak írtam egy google visszajelzést az átverésről, ami megnyugtatott.

A busz két szintes. Kaptunk rágcsát, vizet, és még ebédet is. Kaptunk egynkupont amit beválthattunk bármire.  Olyan mázlim volt, hogy az ebéd keresés közben egy thai fiú szóba elegyedett velem és segített vega kaját találni ebédre, mert a helyiekkel egy szót se tudtam váltani, mosolyognak és bólogatnak. Hiányozni fog, hogy itt a helyiek ennyire segítőkészek. Észreveszik ha az ember segítségre szorul.

A buszon a legjobb helyre ültetett a buszsofőr, a felső szint elejére, egyedül voltam, mindent láttam mert előttem is mellettem is ablak volt. A lábamat is fel tudtam rakni, szóval azt hiszem a legmenőbb luxus helyem volt a buszon, még el is tudtam szenderegni ahogy keresztben feküdtem.

10 óra volt az út, 6 körül értünk Baangkokba, de nem arra az állomásra amire számítottam. Kiderült hogy két óta tömegközlekedésre vagyok a szállásról, és a helyieknek lövésük sincs a tömegközlekedésről. Hiába mutattam nekik amtérk3pet hogy hova mennék melyik busszal. 20 percet így elkóválajogtam, 8 százalékon volt a telóm, és gondoltam hívok egy robogó taxit.

A fiú megjött, 35 perc halálfélelem, ennyi volt. Bukósisak nélkül, mert azt nem hozott, úgy szeltük az utakat mintha egy videójátékban lennénk, gondolkoztam hogy itt vajon az emberek tudják hogy ez a valóság? Az izmaim befeszültek, annyira kapaszkodtam hogy az ujjaimból kiment a vér, és tudtam, hogy a fiú vérprofi sofőr, hogy érzi a forgalmat, de féltem. Nagyon. Végig egy Ganesha mantrát mondogattam, és megfogadtam hogy soha de soha többé nem ülök Bangkokban robogóra ha ezt túlélem. Túléltem.

Megérkeztem a szállásra. A legnagyobb szobát adta az airbnb tulaj. Megpihenhetek egy napra. Lesz egy napom Bangkokra, ami alapvetően nem érdekel, mert ha arra gondolok hogy 2 órát kell utaznom egy irányba a szmogban és hőségben, hogy megnézzek egy Buddhát, máris nem vagyok elég motivált.

A mai nap egy extra volt. Úgy döntöttem kipróbálom az éjszakai kompot, Koh Panganról Suratthani-ba, megpróbálom elcsípni a 9.00-ás vonatot másnap, így nyerek még egy napot, amit munka nélkül a szigeten tölthetek, nem kell fizetnem a szállásért, és napközben vonatozom, így nyerek egy kis időt a pihenésre.

Reggel kicsit tovább aludtam, de még így is odaértem a vipassanara 7-re. Utána elmentünk reggelizni. Megettem az utolsó ananász mangó banán salátát reggelire kókusz joghurttal, meg zabpehellyel. Imádom ahogy a hideg joghurt találkozik az érett zamatos gyümölccsel. Utána megittam a jeges thai teámat, majd elmentem az óceánhoz csobbanni, mielőtt eljött az utolsó gyakorlás a ChiKung mesterrel. Az óra csodás volt, megint kaptam lelki táplálékot, azt próbálta átadni nekünk, hogy a chi a megmélyebb szint, amit egy ember elérhet, meg hogy mikor gyakoroljuk az érzékelő kezek gyakorlatot, akkor mindig a belső az első, és azt követi a külső, azaz a chi mozgatja a testet, a test leköveti a chi-t. És hogy az életben is így kellene lennie, hogy figyelünk befelé, merre visz a csí, és a testünk, a tetteink csak lekövetik ezt a belső áramlást.

Csomót mesélt a felnőtt meg a gyerek közti különbségről, hogy ha túl sok gyerek van aki az élvezeteket meg a játékot hajtja, káosz lesz a világban.

Nagyon megérintett. A világban káosz van, és nekik van kulcsuk hozzá, hogyan válhatunk gyerekből felnőtté.

Mindent visszavezetnek a yin yang egyensúlyra, egy pofon egyszerű gyakorlatban. Mindig ugyanazt gyakoroltuk és minden nap egyre mélyebbre mentünk ugyanabban a mozdulatsorban. Soha nem gondoltam, hogy valaha találkozom igazi mesterrel. Megnyugtat és meghat, hogy még van belőlük néhány. A srác templomban született, és nem tudom hány éves lehet, talán huszon valamennyi. Meg tud tartani egy nagyon erős, naturális állapotot ahol nincsenek érzelmek csak a csí, a tiszta tudatosság, de közben ember is. Különben nem kellene elfednünk a testünket. Érdekes lehet, hogy egy ilyen fiúban vajon hogy viaskodik a tudatosság, és a polaritás, a férfi nő. Bár az egész gyakorlása és élete ennek a polaritásnak a kiegyensúlyozására törekszik, szóval nem akármilyen mankói vannak, hogy megtartsa magát a középpontjában. Azért láttam, hogy az elvonuló bikinis lányok bármyilen erős is ő, ki tudják zökkenteni.

Kaptam útra valót is. Az utolsó gyakorláskor oda jött a mester, és azt mondta hogy több yin, több yang. Mindig azt éreztem, hogy bennem a yang nagyon erős, viszont a gyakorlatban a.yang és a yin is a mozgástartomány felét tette ki, tehát mind a yinben mind a yangban fejlődnöm kell, elmenni a végéig.

Ez első néhány napban a gyakorlatban a yin könnyebbnek érződött számomra, mint a yang, mert azt érzem tudok engedni a partneremnek, tudom követni, viszont a yang résznél az a megélésem, hogy a partnerem rohan, és mikor én a yang, ő a yin fázisban kellene hogy legyen, a yin-jét yang-gal uralja azaz nem követ engem, hanem visszahúzza a karjait, azaz a yin vezeti a yang-ot. Tehát az egész felborul. Asszem ez az egész a társadalmunkra is igaz. Nincsenek határok az adás és kapás között, nincs egyensúly, nincs megfelelő aktivitás és pihenés, és emiatt kiégünk. Mert nem a belső, a csí vezeti a külsőt, a formát, hanem az elme, az elmét meg a társadalmi kondícionáltság. Így veszítjük el magunkat. Így lehet, hogy a globális felmelegedés alatt Magyarországon gátlástalanul irtják az erdőket, amik hűtik a földet, és emiatt senki nem megy tüntetni, nem követelik, hogy a polgármester mondjon le. Pedig ez legalább akkor abúzió a természettel, mint a pedofil botrány. 

A CsiKung után elmentünk ebédelni, és visszafele Luna engedte hogy vezessem a robogót. Először csak mögöttem jött aztán felült mögém. Hihetetlen bátor nő, hogy rám bízta magát.

Utána szétszéledtünk, én pakoltam és lementem az óceánhoz, majd elmentünk kókusz turmixot inni, hogy megkoronázzam a napot. Renate csinált néhány fotót a parton, mert alig van nyoma fényképen hogy Thaiföldön jártam.

Majd elhozott Thong Sala-ba, végigmentünk az éjszakai piacon, elkerültem a lányokat, így nem tudtunk elbúcsúzni. De jó így. Mikor mentem a komphoz, valaki elesett a motorral a hátam mögött 100 méterrel, hangosan sírt, odafutottak az emberek, főleg helyiek. Aztán mikor felszálltam a kompra, egy nő meg egy férfi ordítozott egymassal. Azt hiszem kezdek visszatérni az álomvilágból az életbe. Az ékszakai komp pici piros, thai méretű zöld matracokkal, párnával, mindenki csendben átszenderegte a 7 órás utat, ringatózva.

Utolsó napom a szigeten. Reggeli műszak volt, 3 új emberrel reggel. Mentek a szokásos körök, de kértem hagy csináljam a Osho dinamic előkészítését, és mehettem egyedül. Szeretem reggel ezeket a feladatokat mikor nem kell hozzászólnom senkihez, elmagyarázni hogyan kell felsöpörni, felmosni, mit jMa van az utolsó éjszakám a szigeten. Renate azt javasolta hogy hívjak meg néhány embert hogy menjünk el vacsorázni. 

Reggel Rozival voltam meg két új lánnyal. Rozi volt a főnök, a lányok hozzá voltak bekötve, mint a kutyák a falkában, mikor a tulajnak egy kutyával van kapcsolata, aki az alfa. Ezek az utolsó napjaim. Figyelem magam, ahogy hajlamos vagyok mindig a nehezebb munkánál kikötni, figyelem a saját és mások agymenéseit, azon keretek között hogy másfél nap és elmegyek. Az új emberek semmit nem kérdeznek tőlem, mind rohannak Rozihoz. Egy ismerősöm mondta hogy már nem vagyok itt a jóga suliban csak a szigeten. Nem akarok már itt semmit, csak élvezni a pillanatokat.

Reggel felosztották a melót, majd elmehettem segíteni virágokat ültetni Syviával. Nem szerettem volna semmi maradandót magam után hagyni itt, mert arra emlékeztet hogy ingyen munkából építették fel ezt a jóga iskolát miközben a tulaj egy csomót kaszál. Majd kiderült, hogy nem ér rá a jógaoktató helyettesítő jógaoktató. A végén én tartottam meg az órát. Kicsit izgultam. Idegeneknek tartottam órát, volt 3 ember aki teljesen új volt a jógában, volt szuper profi astangi. Nehéz volt, egyszerre akartam figyelni mindenre és mindenkire, és mivel nagy a tér, nem ülhettem simán, körbe kellett járnom, hogy halljanak. Lement az óra de nem voltam elégedett, fontos számomra hogy amikor órát tartok akkor az egy közösség legyen. Sorstársak, és ezek csak nagyrészt beeső emberek voltak. Azt hiszem jó órát tartottam, de nem adtam magamnak időt, hogy figyeljek hogy nekem mire van szükségem. Még pénzt is kaptam az óráért. Utána ellógtam a maradék munkaórámat, mert elmentem a CsiKung gyakorlásra, majd utána a tanításra. 3 napja járok hozzájuk, de egyenlőre nagyon hitelesnek érzem őket. Azt érzem mikor a diú beszél, higy nem egy ember beszél, nem egy személy, hanem egy tradíció bölcsessége nyilvánul meg. Nincs elme, ego. Van viszont erő, könnyedség, mély bölcsesség, humor. Ahogy beszélt, azt éreztem balzsamozzák a szívemet, éreztem ahogy fellélegzem, hogy igen, vannak még mesterek a Földön, és milyen vicces, hogy épp Németországba költöztek. És hogy ott voltak Chiang Mai mellett, elmehettem volna, de nem tudtam róluk. És most itt vannak a jóga központban, ahol élek, ahol dolgozom, és adományos órákat adnak. Imádom a gyakorlásokat. Az előadások inkább a szívemre hatnak. Megnyugszom tőlük, hogyvan mégbölcsesség a földön, vannak még hiteles emberek.

Korán keltem. Öten voltunk reggel, micsoda luxus. Valahogy mindig sikerül úgy elosztani a melót, hogy valaki lóg, valaki meg lefárad, de ez ilyen.

Úgy kellett szerveznem a napot, hogy tudjak menni a chi kung-ra, közben legyek az óceánnal, meg csináljam a saját gyakorlásom, és ledolgozzam előre a szünetemben a chi kung-ot. Megvolt bennem a belső sürgetés, de próbáltam lenyugodni. Plusz elkezdtük együtt a Calling in the One könyvet feldodlgozni, és annak is kellett időt szánni. A legjobb az, hogy az egyetlen férfink a leglelkesebb. Olyan szerelmes levelet írt magának, amit még sosem hallottam. Mondtam hogy olvassuk fel, én olvastam, a másik lány meg nézett a szemébe. Asszem ez kicsit sok volt. Aztán a másik lány olvasta fel neki még csukva volt a szeme. Azt hiszem ez működött. Remélem 6 héten belül becsajozik.

A Yin Yang Chi Kung megint nagy élmény volt. Játszottunk egy gyakorlatot, ami a yin yang egyensúlyról szólt, ahogy az aktív és a passzív folyamatosan játszik és kiegyenlíti egymást harmóniában. A gyakorlat neve sensing hands, azaz érző kezek. Azt hiszem ha ezt a gyakorlatot megtanítanák minden ovisnak, nem lenne háború a földön.

És ami vicc, hogy Pai-ban volt a két mester egy hónapig. Most jöttek le a szigetekre. De valahogy nem hirdették magukat. Pedig simán elmehettem.volna már ott hozzájuk. Volt két hetem Chiang Mai-ban amikor semmit nem csináltam igazából.

A délután Elisabeth-nek adtam masszázst. Könnyű masszírozni mert nagyon tapasztalt nagyon érzékeny, és azonnal visszajelzést ad. Igazából nagyon sokat tanultam még kezeltem. És ő is tök boldog volt a kezeléssel. Utána visszajöttem a jóga suliba, megcsináltuk együtt a Calling in the one feladatokat, majd elmentünk vacsizni. Dudára ettem magam, amitől most is lelkiismeret furdalásom van. Vegyük úgy hogy Valentin nap alkalmából két ember helyett ettem. Életemben először vettem jackfruit-ot is.

És volt egy vicces történet is. Valaki kidobta a fogkefémet, a neti kannámat, a nyelvkaparómat, a fogporomat. Mikor rájöttem hogy ki, iszonyat dühös lettem. Az idősebb kolléganőnk aki mindent rendbe akar rakni. Néztem messziről ahogy magányosan lapozgatja a teendők listáját, amit az önkéntes koordinátor írt. Bevallom még sosem olvastam el. A dühöm átfordult szomorúságba, ahogy láttam hogy mennyire kényszeres. Majdnem elbőgtem magam, mikor Alex felállt nellettem, bekapcsolta a mobilján a zenét, és mondta hogy mutat egy gyakorlatot. És elkezdettvelem ugrálni meg táncolni. Az egész 2-3 perc volt, éreztem ahogy az érzelem a fejem fele indul. Mire Karin felért a lépcsőn már teljes nyugalommal kérdeztem meg tőle hogy tudja e hol a fogkefém, és tepjes nyugalommal közöltem vele hogy akkor vegye meg amit kidobott. Igazából összesen vagy 5000 forintot volt, amit kidobott. Ő meg teljes lelki nyugalommal megvette a jóga suli boltjában. Ha Alex nem segít a dühöm közepén csak nekimegyek a nőnek aki védekezik és azon kívül hogy összeveszünk most nem lenne se fogkefém se netim se nyelvkaparóm. Remélem.tanulok az esetből. Hogy mindig legyen mellettem egy barát aki elkezdvelem tombolni ha épp valami betriggereli a dühömet.

Ami még ma vicces volt hogy már ketten is mondták hogy 28 évesnek nézek ki. Úgyhogy jót tesz nekem Thaiföld. Mindenkinek kívánok egy ilyen fiatalító kúrát. 

Még van itt több mint egy hetem, mégis már minden napot nagyon átgondolok, hogy mi is fontos, mi nem. 

Ma is a reggeli műszakban voltam, és van 4 új önkéntes, szóval könnyű a lét. A mai jóga helyett is az óceámt választottam, de ma Luna-val. Érdekes, hogy a programok helyett az embereket választom. Valószínű azért, mert tuom hogy soha többé nem látom őket. Ez a leányka 28 éves, spanyol. Búvároktató, élt Tanzániában, Máltán, de igazábol nagyon sokat utazott már a munkájából kifolyólag is a világban. Rugalmas és együttérző, hiába utazik folyamatosan, földelt, áramló, nyitott, finom, vidám, sugárzó. Pancsoltunk meg csevegtünk vagy másfél órát, aztán elsiettünk a menő Chi Kung mester gyakorlására. Két Európai shaolin mester van itt másfél hónapig. Két hétig adományos gyakorlásokat tartanak, aztán majd elvonulásokat. Rengeteg ember jött a sziget minden szegletéből, nem fértünk be a legnagyobb helyre, tömve volt, én is a kavicson nyomultam.

Hát annyit tudok mondani, hogy hálás vagyok, hogy láthatom őket. Hiteles tanítók, nagyon híresek, nagyon stabilak, a finomság és az erő egyszerre jelenik meg, nyitottak, a gyakorlás után az óceánparton voltak kérdések válaszok, még oda is lement velük vagy 50 ember. Én hallgattam, majd megint az történt mint tegnap a jógánál, hogy a tanítás helyett az óceán választottam. Az van, hogy annyira vágytam itt hiteles tanítókra, és mikor megérdekzetk, rájöttem, hogy a természet jobban érdekel. Elképzeltem, mi lenne ha feltennék egy kérdést. A kérdésem az lenne hogy megölelhetem-e a shaolin mestert. Nem érdekel mit mond, csak kíváncsi vagyok milyen érzés egy pillanatra megölelni egy ilyen energetikájú tanárt.

Ahogy visszanéztem az óceánból a saolin mesterre és a köréje gyűltekre, éreztem hogy mennyire éhesek vagyunk a mély bölcsességre, mi emberek. Ezeknek a fickóknak nagyon komoly tradíció áll a hátuk mögött. Tudnak értelmesen angolul kommunikálni, és a szigeten levő gyógyítók, oktatók krémje is ott volt a gyakorláson. Láttam, a csillogó szemeket, mert beálltam az egyik mester mögé, aki beszélt. Láttam a csillogó tekinteteket. Olyan emberek szemében akik csodás gyógyítók.

Utána leültünk Alex-szel és Rozival, hogy feldolgozzuk a Calling in the One első két fejezetét. Alex a leglelkesebb. Én a leglustább. Láttam magunkat kívülről, nagyon viccesek voltunk. Mint egy szekta party. Pedig csak egy önismereti könyből vesszük végig a gyakorlatokat együtt. Utána elmentem a kedvenc jóga órámra Lasya-hoz. Elbúcsúztam tőle. Emiatt lekéstem a tantra órát. Az van, hogy már minden pillanat búcsú. Mivel ez az utolsó hetem, a melóval se tudnak betriggerelni mert nem érdekel. Csinálom, nem keresek benne értelmet, ez van. Próbálok kapcsolódni a kollégáimmal ha van rá opció, ez fontosabb mint az hogy van e értelme annak amit elvárnak tőlünk.

Holnap lesz egy óra délután ami érdekel, de inkább Elisabeth-en fogok masszázst gyakorolni. Mert most inkább a hála állapotában vagyok, mindenkit szeretnék megölelni, nem kell hozzá tantra órára mennem. Nem kell hozzá masszázs táborban lennem. Egyszerűen az, hogy nyitott szívű közösség szerűség, ad annyit, hogy nyitott tudok maradni, magamhoz képest. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi idő kell majd otthon, hogy ezt elveszítsem. Azt mondják, hogy max egy hónap.

1. Nyugodt nap volt. Korán keléssel, nyugiban lement a reggeli műszak. Jógára akartam menni. Át voltam öltözve. Aztán mikor odaértem a jógára, jobbra néztem. Ott volt az óceán. Aztán a jógásokra, az óceánra, majd a jógásokra. És visszamentem átöltözni. Fürdőruhát föl. Az óceán hűvös volt a tegnapi esőtől. Ma elúsztam egy kisebb szigetig, de nem mentem a sziklákra, mert tele volt rákokkal. Nem akartam megzavarni őket.

Visszaúsztam a partra, majd elkezdtem a gyakorlataimat. Múltkor teljesen egyedül voltam, nagyon jól esett. Aztán megjelent az egyik angol fiú. Gondoltam, elveszik a békémet. Aztán a fogadalmamra gondoltam, hogy akkor is vállalom magam ha veszélyt érzek. Szóval csináltam tovább a gyakorlatokat, és annyira koncentráltam az érzéseimre hogy ki is zártam azt hogy más is van a strandon. A testem mozgott, és örült a mozdulatoknak. A melegtől most hajlékonyabb vagyok mint otthon.

Utána ettem egy kis gyümölcsöt, és mentem vissza dolgozni. Nem sok dolog volt. Elindultunk előkészíteni a közösségi találkozót. Az önkéntes koordinátor lerohant a partra totál kikészülve,mikor hozzászóltam mondta hogy ne. Aztán az egyik kollégám mondta hogy menjünk oda. Mondtam hogy mondta, hogy hagyjuk. A másik lány két perc múlva mondta hogy menjünk oda. Mondtam nekik, hogy igazából mind azt érezzük, hogy oda kellene menni. Odasétálunk max elküld minket. Odamentünk, megérintettem, leültünk mellé, tartottam, elkezdett zokogni, elmesélte mi történt. Pátyolgattuk 20 percig. Azt mondta felmond. Aztán visszament dolgozni, mi meg a közösségi talira. Beültünk a körbe. A tulaj 20 perce beszólt egy alkalmazottnak, aki megalázva érezte magát, most meg az új embereknek promózza az iskola programjait. Vicces volt, hogy mindent reklámozznak, ami felhozhat dolgokat a tudatalattiból. A kemény yang stílusú technikákat. De azokat amikben integráció történhet, pl a vipassanát azt nem. Körbenéztem. Megy ez a színházi előadás. Mindenki résztvesz, mint színész. Azt éreztem nem akarok tőletek tanulni. Lement a promó, kezdődött az önkéntes tali. Mindenki fél percben bemutatkozott és elmondta mi a szándéka ezen a héten a jóga suliban. Van 4 új önkéntes. Jó volt hogy egyetlen rossz szó nem hangzott el. Aki felmondott az is mosolygott és hálás volt. Az egyetlen fiú elvitte az új lányokat hogy bemutassa a sulit. Közben megegyeztünk a műszakokban, Gosia átírta a beosztást mert holnaptól jön egy shaolin mester CsiKungot tanítani ami ütközik a beosztással és mondtam neki hogy én szeretnék menni minden nap. A megbeszélés után találkoztam Balázzsal. Úgy volt hogy elmegyünk kirándulni a vízeséshez de zuhogott, így csak ettünk. Meg elmentünk a Zen beach-re ahol még sosem voltam. Az eső miatt alig voltak, pedig mindig tele szokott lenni.

Majd visszavitt a sulihoz. Elmentem a tantra előadásra.

Amit tanultunk, mint az iskola alapelvei amire a tanítás épül.

• A realitás az ami.  (Reality as it is.)
• A realitás az ami, és ahogy lennie kell. (Reality as it is and as it should be.)
• A létezés része vagy, és a létezés szeret téged. (You are part of existence and existence loves you.)

Rákerestem a google-ban ezekre, semmilyen tantrikus iskolát nem dobott ki. Az az érzésem, hogy ezek az alapelvek a suli tulajának az agyszüleménye. Mert mikor kérdéseket tettünk fel a tanárnak nem tudott rá válaszolni. Tehat meg van mondva mit kell tanítania.

A tantra előadás után volt a közösségi vacsi, aminek az a lényege hogy adományt gyűjtenek a mianmari iskolának, nekem meg az a fontos hogy mindig jókat tudok beszélgetni. Majd visszajöttem. És alszom.