Tegnap délutános voltam, ami annyit jelent hogy szép lassan kezdem a napot, van időm kicsit úszni, gyakorolni, enni, mielőtt elkezdődik a műszak. A heti közösségi talival kezdődött, ami a tulaj Ishi kedve szerint nagyrészt tánc. Mindenki táncol mindenkivel. Ez valami tantrikus gyakorlat lehet. De legalább nem unalmas mint egy szokásos megbeszélés. Utána bemutazkoznak az új emberek és elmondják a heti programot, reklámozzák az elkövetkező workhopot. A mostani az Érzéki tánc volt. Valóban nagyon szép volt az egész, de ara gondoltam hogy ez nagyon nagyon ritkán tud megtörténni. A nő volt az aki igazából irányított, a férfi meg folyamatosan tartotta a teret és teljes fókuszban volt. Bárcsak sokan képesek lennének az ilyen szintű kapcsolódásra.

Igazából nem sokat dolgoztunk,  Bementem délutáni jógára is a sérült térdem, és a tanár oké volt. Nem jó, de ok ami itt nagy szám. Utána volt a közösségi vacsi, ahol adományt gyűjtöttek a helyi burmai iskolának. A vacsin egy idősebb nővel beszélgettem, aki már negyedik éve jár vissza a szigetre. Coach és tanácsadó, felnőtt gyerekekkel, és nagyon is ipiráló, hogy ennyi idősen jógázik, fejleszti magát, tantra workshop-ra jár.

A mai nap pedig délelőttös voltam. Két új önkéntessel kezdtük a reggelt. Alexanderre hagytam hogy magyarázzon nekik, úgyis szeret beszélni. Lehet hiba volt mert csak olyasmit tanított nekik amire semmi szükség. Mindegy, legalább reggel nem beszélt hozzám senki. Aztán felsepertük a partot, berendeztük a jógaoktatói képzés helyszínét. Az egyik új önkéntesnek nagyon bejött a feladat leírás és mindent meg akart csinálni. Pl. már régóta fent van a listán hogy oszlopokat kell festeni. Kérdeztem tőle hogy biztos szeretne e festeni mondta hogy igen. Fél óránk volt hátra a műszakból. Gondoltam ha festeni akar hát fessen. A kezükbe adtam a ragasztószallagot hogy ragasszák le a széleket, majd 15 perccel a műszak vége előtt kérdezte a nő, aki festeni szeretett volna hogy most tényleg festeni fogunk? Nincs idő, mondtam hogy persze, te szeretted volna. Elkezdjük és majd befejezik a többiek. Mindent a kezdükbe adtam, kinyitottam, és ment a festés. Szegény osztrák fiúnak is a kezébe nyomtam a ragasztó szallagot, meg az ecsetet, akinek semmi gyakorlati érzéke, és mondta hogy mennyire nem szereti az ilyen munkát mert ő fejben jó. Letoltam neki egy két perces motivációs szöveget a nagymamámról, aki tudott villanyt szerelni, meg a man empowerment-ről, a felelősség vállalásról, a függőségről, meg hogy 50 éve minden férfi meg tudott szerelni mindent otthon, és hogy vissza kell vennie a férfiaknak (neki) ezt a felelősséget, bele kell állni az erejébe ha nem akar függeni minden aprósággal kapcsolatban másoktól. Aztán leszereltem a falról a ventillátort, kicsomóztam a függőágy csomóját, hogy tudjon dolgozni. Igazából tök nagy potenciál van a fiúban. És tudom hogy nem kellene manipulálni, de nem bírom ki.

Aztán meg is dícsértem milyen egyenletesen fest. Majd elmentem egy Byron Katie előadásra. A tanár elég béna volt, de izgi volt gyakorolni a technikát, azzal a sráccal voltam, aki befeküdt alám a emeletes ágyon. Nőtt felé az együttérzésem, de nem kedveltem meg.

Utána résztvettem egy csodálatos jóga órán. Igazából egyetlen oktató van a sok közül, aki jó. De ő nagyon jó. Van benne szív, jelenlét, tudás, tapasztalat. Ha csak emiatt az óra miatt kell ott lennem már megérte. 

Jóga után az egyik önkéntes társammal beszélgettünk, a csoda 25 éves spanyol lánnyal. Nagyon élvezem ezeknek a huszonéves bölcs lelkeknek a társaságát. A Tantra órára ami az ölelésről szólt, nem mentem be mert ugyanaz a csaj volt a tanár aki a Byron Katie előadást tartotta. Teresa, aki a 22 éves német önkéntes lány bement, és nagyon élvezte. Azt mondta függetleníteni tudja magát attól, hogy milyen a tanár, meg hogy ő tartja az órát. Ami nagyon bölcs dolog. Mert kikapcsolja az előítéletet, engedi magát tapasztalni, és nem blokkol le attól mert a tanár nem oké. Az összes önkéntes közül ez a 22 éves lány a legmélyebb, legbölcsebb. Iszom a szavait.

Utána bementem a kitranta, ami abban a teremben van aminek nincs ablaka. Az van, hogy itt vagyunk az óceánparton, és bent van a kirtan. Bementem 3 percre, de a kinti tér sokkal hívogatóbb volt, lementem az óceánpartra, lefeküdtem a kis tákolmányra. Jött egy cica, valószínű korán elvesztette a mamáját, mert felugrott a hasamra, és szopizik kezdett a könyökhajlatomból. Csikizett, de próbáltam megtartani. Ha képes lennék érezni őt, megtartani a jelenlétemmel, lehet meg tudná élni amit kell, lehet felnőne lélekben is. Aztán valaki jött az óceánparton, a cica észrevette és elment.

A szálláson elmondtam a kollégámnak, hogy jók a zenészek, de jobb lenne a tűz mellett az óceánparton. Mondta hogy két nap múlva már ott lesz a következő éneklés. Mert bedobta az ötletet a tulajnak és tetszett neki. Instant manifesztáció.