Tartottam picit az utazástól, nem volt jó érzésem. Még sosem voltam ennyire szervezett, és még sosem kaptam ennyi segítséget ahhoz, hogy nyugodt szívvel hagyjam el a mindennapokat. De mégis rengeteg feladatot halasztottam az utolsó pillanatra, indulás előtt percekkel még írisz hagymákat dugdostam az ágyásba a ház előtt. Meg igazából a repjegy vásárlás nehézkessége, a qatar airlines alkalmazás is béna, szval gyűjtögettem a rossz jeleket.
Igyekeztem könnyedébben kezelni a dolgokat, nem ráfeszülni mindenre, mint tavaly. Ennek már a reptéren lettek következményei. Kérték, hogy mutassam be a vízumomat, (amit nem intéztem el) a visa on arrival-re számítva, mint tavaly. De idén 3 hónapra vettem jegyet, épp azért hogy ne hajszoljam agyon magam, de azóta változtak a szabályok, amit nem követtem le.
Tehát a reptéren fél órával az indulás előtt közölték, hogy nem szállhatok fel, ha nincs vízumom. Csak akkor, ha bizonyítom, hogy 30 napon belül elhagyom az országot. Pánikba estem, remegtem, meg kigyulladt a fejem, ha arra gondoltam hogy ennyi felkészülés, ennyi energia után, most akkor minden elveszik? A férfi aki kiszúrta a hiányosságot, azt mondta hogy Laosba meg Vietnámba nem mehetek, mert vízum köteles, (pedig úgy tudtam hogy szerveznek Laosba visarun utakat, és akkor plusz 30 nap a visan on arrival, de ez is fel evvel ezelőti info) Malajziába viszont 90 napos visa on arrival-t adnak. Szóval december 22-re vettem egy repjegyet Malajziába, gondokodás nélkül, és így felengedtek.
Dohában alig másfél órát vártam az átszállásra, mert a budapesti gép késett, Bangokban a reptéren sokkal nyugisabban intéztem a dolgokat, mint tavaly, simán eljutottam két metro és egy robogós taxis segítségével a buszhoz, szinte ismerős volt. A városban a levegő tiszta, meleg, nincs szmog, mint februárban, nem is értem miért nem ilyenkor utazik mindenki. Mikor a metró átszálláskor magamhoz vettem az első jeges thai teát, éreztem hogy megérkeztem. Nagyon fáradt voltam, mert a repülőn sosem tudok aludni, és még 12 órányi éjszakai buszozás várt rám, mégis sokkal könnyedebb volt minden. Mintha az első thai út olyan konfortzóna kilépés lett volna, hogy átrobbantotta a tudatalattim különböző rétegeit, ezért is viseltem az egészet nehezen, de most minden otthonos.
Chiang Maiba 12 órás az út elvileg, (a kép útközben készült egy mosdóban).
A tervezett 7 órás érkez helyett 2 órával korábban érkeztem, 5-kor raktak ki, és amég visszaírt a szállásadó, hogy mehetek mert ébren van, félálomban bambultam az a thai buszvégállomáson pörő életet, ahogy megnyit a helyi büfé, ahogy az utazók, egyik a másik után kerül be a különböző járművekbe, és indul el a szállásra.
Szerencsére a szállásadóm koránkelő, igy már fél 8-kor ott voltam a szobámban, zsibbadtan, de éberen, feküdve az ágyon, hogy hátha elalszom, ha már erre két napja nem került sor. Közben pörgött az agyam a vízumon, mennyire izgalmas, hogy azért, mert tartok az online vízumintézéstől (tavaly nekifutottam) ezért most magam előtt görgetem ezt a feladatot, és lehet hogy egy hónap múlva tényleg el kell hagynom az országot, és vajon hova megyek Malajziában, és utána, lehet eljutok Indiába? Vajon visszajöhetek e Bangkokba, ha innen szól a jegyem vagy azon is változtatni kell? Ha most minden tervezett képzést egy hónap alatt kell kipörgetnem vajon tudok e ebben nyugodtan részt venni?
És hogy mennyire gyönyörű, hogy ez az egész hogy szimbolizálja az életünket, mekkora kalamajka tud lenni belőle ha nem vagyunk hajlandóak szembenézni a feladatokkal. És hogy hiába vágyom annyira nyugalomra meg a békére, hogy képes voltam 3 hónapnyi időre lelépni az életemből, hogy lassan, kedvesen képezzem magam tovább, nem rohanva, és ámokfutva, ahogy szoktam, de az élet akkor is mindig fog bedobni dolgokat, amik lavinát indíthatnak el, és akkor is képes szeretnék lenni rá, hogy nyugodt maradok. Messze vagyok tőle, nagyon.
