Reggel azt éreztem én vagyok az egyetlen, aki talpon van a vidéken. Van a furi angol fiú, aki kivételesen nem aludt el, viszont két másik kollégám igen. A reggeli műszakban rengeteget feszültem. Azt éreztem hogy négy zombi dolgozik,  kommunikáció nélkül. Mindenki elvan a maga világában, anélkül hogy kommunikálna a másikkal. Megvannak az embernek az elvárásai hogy hogyan kellene történnie a dolgoknak. De mivel mindenki qva okos, csinálja ami szerinte jó, ahelyett hogy egymást támogatnánk, ebből az lett, hogy elkezdtem hiányolni az aktívan és tisztán kommunikáló exmunkatársaimat. Fura lehet itt dolgozni állandóan, ahol jönnek, mennek az emberek, mire az ember megszeret valakit már tovább is állt.

Most idősebb emberek vannak, keményebb egókkal, tapasztalatokkal. Minél több a tapasztalat, annál több a prekoncepció, a vélemény. Hogy mi jó, minek van értelme. A jó és a rossz itt abszrakt fogalmak. Az, hogy kiállok a véleményem mellett, inkább szenvedést okoz errefele. Sokkal hasznosabb ha megosztom az érzelmemet, a véleményemet, aztán nem ragaszkodom hozzá utána, mérlegelem hogy mi fontos, mitől érzem jobban magam, ha nekem lesz igazam, vagy ha gyorsan túl vagyok egy teljesen értelmetlen, igazságtalan feladaton. Nem mondom hogy megy, de igyekszem. Ahogy Aida mondta, ne vedd túl komolyan.

Szóval így telt a reggel. Két kollégám teljes kómában azt se tudta hol van, a harmadik egója repesztette a falat, de a jószándéka meg a nyitottsága igyekezett ezt egyensúlyozni. Én meg próbáltam figyelni a fejemben kerengő mantrákat hogy hol vannak már, miért nem jönnek, megint eltűntek, miért nincs kommunikáció, hogy hiányoznak a fiatalok akik elmentek. Stb. Ettől kellemetlenül éreztem magam, kicsit cserbenhagyottnak. Aztán egy szó nélkül megjelentek, és szintén kommunikáció nélkül elkezdték csinálni ami szerintük jó. Ez megint újjabb csalódás volt.

Lement így a reggel. Utána elmentünk reggelizni, majd 11-től közösségi találkozó volt. Fáradt voltam és erőltetettnek éreztem, ettől kb minden kontrollt elveszítve viccelődtem, szórakoztattam magam. Táncoltunk, két percenként párt váltva, majd a végén egy nagy körben, aztán a kör belapult, és elkezdtünk egymás szemébe nézni, mindenki egy pillanatra a másik szemébe nézett, majd a szomszéd került elénk, és az ő szemébe néztünk.  Azt éreztem egy csomó teljesen kattant emberrel táncolok, és hogy aki vezeti az egészet, most szabadult a bolondok házából. Elképzeltem, hogy csinálok egy videót az élményről, hogy megmutatom az emberek tekintetét, őrült mosolyát. Ettől az egész élmény még abszurdabbnak tűnt. Végetért a tánc, kezdődött az új emberek bemutatkozása, majd az eheti program ismertetése. Hosszú volt. Utána volt az önkéntes megbeszélés. Ami szintén egy óra volt. Meg volt beszélve hogy találkozom Balázzsal, de fél órával tovább tartott a meeting. Balázs szerencsére elfoglalta magát,visszajött értem a robogóval, elmentünk ebédelni, majd sütizni, majd strandolni.

Majd thai teát inni. Tartalmas volt a délután, sokat beszélgettünk, élveztem mennyire nyugodt. Mikor megismertem sokkal idegesebb volt, most viszont nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Thaiföld, a meleg, az emberek kedvessége, nyíltsága, az elérhető ételek és gyümölcsók, a könnyedtség szinte minden általam ismert ember idegrendszerére csodás hatással van. Az életnek errefele sokkal kisebb a súlya.

Balázs kirakott este 7-kor. A közösségi vacsi is ma volt, de azt éreztem annyit szocializálódtam, hogy nem is beszélgettem senkivel csak dinnyét ettem és eladó házakat nézegettem. Majd visszajottem a szobába. Rozi is megjelent, mondta hogy van számomra egy meglepetése. És elővett egy ruhát. Az egyik német leányka elhagyta a jógaközpontot, és mikor elbúcsúztunk megdícsértem mennyire csinos ebben a ruhában

 Kérdezte hogy kérem e a ruhát. Azt akartam mondani hogy igen, de tudtam hogy azonnal nekem adná, és nem illik az ilyesmi. Szóval szavakkal nemet mondtam. Mikor elbúcsúzott Rozitól odaadta neki a ruhát hogy adja át nekem. Az van, hogy itt a manifesztációk instant működnek. Boldogan felvettem a rihát, begyűjtöttem a dícséreteket, majd még Lunaval beszelgettem vagy 2 órát. Annyi élmény ér itt, annyit tanulok, magamról, magamtól, másoktól. Annyi ajándékot kapok, hogy megköszönni is nehéz.