Ma volt az utolsó szabadnapom Chiang Maiban, mielőtt elmegyek Bangkokba. Holnaptól tíz napig folyamatosan tanfolyamon leszek, így végig kellett gondolnom, hogy mi az amit meg kell tennem még. Vásárlás, templom látogatás!

Délelőtt elmentem a Warrarot Piacra bevásárolni, vettem ruhákat meg teákat. Rámírt Carlos, hogy megérekezett és találkoztunk, így rendeltem egy robogó taxit, hazarohantam, leraktam a cuccokatés vissza a robogóval az étterembe ahol megbeszéltük a találkát.

Carlos a bezárt étterem előtt várt óriás mosolyával. Mindig lenyűgöz ez az ember a lényével, a tisztaságával, a figyelmével, az értelmével, az érzékenységével. Már tudta is hogy hova megyünk mire megérkeztem. 10 perc gyaloglással elértünk egy vega-vegán helyre, ahol mindketten zöld curryt ettünk barna rizzsel. Mikor ránéztem az órámra, pont délután kettő volt. Mikorra Joe-nál kellet volna lennünk. Írtam neki hogy késünk, és hogy siessünk-e, mondta hogy nem kell. Így 45 perc késéssel érkeztünk. Be akartam fotózni a haladó hasmasszázs tanfolyamának anyagát, mert egy nagyon régi jegyzetet használ, ami igazából használhatatlan. Így felajánlottam, hogy segítek a fotózásban. (És elfogadtam, hogy nem bírok nem segítséget felajánlani olyanoknak akiknek nincs szükségük segítségre. Mert nekem van szükségem rá, hogy egy jó jegyzete legyen, ha már csudás dolgot tanít.)

Először Carlos nem akart modell lenni, de asszem vágyott masszírozódni, így ő lett a modell Joe felesége helyett. Gyorsan és hatékonyan lement a fotózás.

Majd elindultunk a belváros felé, minden templomot megnéztünk, majd elkeveredtünk a péntek esti piacra, amikor még csak kezdődött így nem volt akkora tömeg. Utána beültünk vacsizni. Rengeteget beszélgettünk, meggyóntam neki, mi történt velem tavasszal itt Thaiföldön, a megéléseimet, azt az érzelem és gondolat óceánt, amiben úszni próbáltam de csak süllyedtem. A félőrületet. Hogy mi történt azóta, és hogy mennyire nagy megkönnyebbülés, hogy összeállt a kép és már tudom, hogy mi történt és miért.

Nehéz, ha az ember a lelkét akarja követni, mert a megkövesedett egodarabkák haldoklása, az indentitásvesztés, az illúzió vesztés mindig iszonyú fájdalmas. Mert nem tudjuk hogy kell haldokolni és meghalni még akkor se, mikor fizikailag történik, nemhogy akkor amikor az ego törik.

Visszatekintve, hogy miért éltem át annyi lelki fájdalmat, veszteségélményt, mert a lelkemet kellett követnem, és nem volt bizalmam a folyamatban, hogy a lelekem egy sokkal igazabb hely fele vezet. Csak azt tudtam hogy leszakad egy fátyol és nehéz nagyon látni amit látok. És az ismeretlen áll előttem, ami nagyon félelmetes. A megnyugvás akkor ért, mikor összeraktam a a puzzle darabkáit, és rájöttem, hogy semmi személyes nem volt abban ami történt, csak magamra vettem. 

Aztán rendeltem megint egy taxit. (Robogót.) És csodák csodája, a sötétben sem féltem. Mikor megérkeztem hat hete, emlékszem hogy mindenem feszült a robogón, most se se a pocim, de a nyakam, teljesen lazán vettem a kanyarokat. Mi jöhet még?

Nagyon szeretnék egy ilyet otthonra. Phra Mae Thorani, a Földanya aki segített Buddhának a megvilágosodásban. ❤️ Szinte minden bolt és otthon előtt ott van, a víz mellett, tavirózsával, guppikkal.