Bangkokban 4.30-kor kellett kelnem, kb 4 órát sikerült aludnom. És még nem végeztem a bepakolással. 5-kor kellett indulnom a taxival, gobdoltam 4.55-kor hívok egyet. Mikor felkeltem, az egyik lakótárs, a kínai származású kanadai az erkélyen iszogatott meg beszélgetett a tulaj egyik barátjával. Már értem, hogy miért kérdezte hogy iszom-e, és miért vett előző este két bevásárló szatyornyi jeget. Kedvesen meghívtak hogy csatlakozzam. Mondtam hogy indulnom kell ötkor. Epmerültem a pakolásban, és 4.57-kor jutott eszembe a taxi, hívtam egyet, szerencsémre 5 percen belül ígérkezett. Mire leértem a ház aljára, és vettem egy levegőt, már ott is volt. A fiatal fiú (a legtöbb ázsiai nakem nagyon fiatalnak tűnik, nem látszik rajtuk a kor) nyakában ott volt az alvópárna. Egész éjjel dolgozhat, közben ha van ideje alszik. Egy szót sem váltottunk, nagyon nyugodtan vezetett, és én hálás voltam, hogy megengedtem magamnak a taxit. Kb 70 perc alatt így is kiértem volna tömegközlekedéssel, de mivel nem ismertem a buszmegállókat, a sötétben egy nehéz hátiszákkal kóvályogni nem volt olyan vonzó.

Volt nálam étel, nyugodt voltam, hogy gondoskodtam magamról előre. Még a thai tea is a termoszomban várt. Az utolsó. Bár a Qatar airways levelében az volt hogy két órával korábban menjek ki a reptérre, három órát terveztem, ami pont elég volt, hogy fekadjam a csomaggom, hogy átérjek a biztonsági ellenőrzésen, a bevándorlási hivatalon, minden tele volt reggel 5-kor. A csomagleadásnál hoszteszek segítettek, hogyan tudom minél gyorsabban feladni a csomagom, melyik sorba menjek, miután beálltam egy sorba, odahívott egy másik hosztesz és feladta a bőröndömet. Még itt is végtelenül kedvesek és segítőkészek, mikor elhagyja az ember az országot. Éreztem hogy elérzékenyülök mindentől, nem csak a fáradtság miatt, de látni, hogy még a bevándorlási sorban is kiszedték a gyerekeseket a sorból, hogy gyorsan átjussanak, meg egyébként is, mennyi mindent kaptam ezektől az emberektől,  Mire túlvoltam a procedúrán, már kiírták melyik kapuhoz kell mennem.

8.30-kor indutunk, 7 órás út Dohába. Kétszer kaptunk enni. A főétkezés volt reggeli időben, leszállás előtt meg egy mini wrap szendvics. A reggeli kenyérpuding volt nekem, tehát cukros fehérkenyér, tejes vanília és csokipuding. Idefele is aztak ilyet, akkor belekóstoltam és otthagytam. De most számítottam rá. És tudtam hogy nem kapok mást. És arról is lemondtam hogy rendes ételt kapjak a repülőn.

Dohában 14 órát kellett várakoznom, 12-2.40-ig. Fáradt voltam, féltem hogy elalszom. Meg tartottam Dohától is. Látni az eltakart testű embereket, a nők és férfiak közti különbségeket, ahogy a férfi után kullog a nő. Ahogy bamulják a férfiak a külföldi nőket. De azt hiszem megvaltozhattam, vagy nyitottabban néztem ki a fejemből mint három hónapja. Igaz mikor megérkeztünk, a biztonságisok akik átviizsgálták a bőröndöt, minden csomagot félrehúztak, minden csomagot átturkáltak kézzel, megkérdezték mi az a pipere táskámban, a testolaj? Múltkor a sampont is kiszúrták. Szóval ebbe a kultúrába az ember nem érzi magát annyira kedvelve. De nem kell velük élnem, szóval onnantól hogy átértem a biztonságiakon, csak akkor szólítottak meg a biztonságiak, mikor a mellettem ülő muszlim család gyereke egyedül aludt, vagy amikor a fiú odament az anyjához, és a csomagjuk egyedül maradt.

Fura volt látni a kultúrák közti különbségeket. A miszlim család: a nő alszik letakart fejjel, a férj tőle 5 méterre ül a 2 fiú gyerekkel, a diúk néha odarohannak az anyjukhoz étel3rt, a férj néha kérdez valamit a feleségtől. Mikor a férj elmegy sétálni a fiúkkal, odaültem a helyükre tölteni a telefonom. Visszajönnek, férj lefekszik a feleség melletti pihenő székre. Feleség betakarja, majd elül mellőle. Láttam hogy van köztük szeretet, a fiú puszit nyomott az apja arcára, a feleség betakargatja a férjet, de taszítják egymást. A család nem együtt ül. Mindenki szanaszét.

Indiai család: anyu apu mar felnőtt fiú. Anyu apu lefekszik egymás mellé a pihenő székekbe, a gyerek velük szembe leül. Nem kommunikálnak, de egyértelműen együtt vannak.

Nem mertem elaludni, számoltam az órákat, néha éreztem, hogy ülve elalszom aztán felriadok. Sétálgattam. Hogy úgy talán nem alszom el. Majd 3 órával a gép indulás előtt megtudtam a kaput, odamentem, és ott már bekuckóztam, felhúztam az órát, leteszteltem hogy hallom-e. És lefeküdtem. Nem tudtam elaludni, de legalább nem küzdöttem hogy ébren maradjak.

Megérkeztek a magyarok. Teljesen más minőség. Rengeteg beszéd, aminek se füle, se farka, csak hogy hallják a saját hangjukat. Düh, látens agresszió. Káromkodás, nemtörődömség. Hibáztatás. Az hogy mi a saját felelősségem ebben, az szóba sem jön. Okoskodással álcázott bizonytalanság. Ezeket éreztem. Azért is fontos tisztázni ezt, mert sokszor érzem magamban ezeket a minőségeket. És a forrás lehet az, ahol élek, ahonnan származom, az országom. 

Három hónapja boldog emberek között voltam. Akik szegények, de elégedettek, kedvesek, segítőkészek. Nehéz volt szembesülni vele, hogy ez én vagyok, mert én is magyar vagyok. A legmélyén talán az van, hogy nincs hitünk abban, hogy rábízzuk magunkat az univerzumra, mert itthon mindenért sokkal de sokkal többet  kell megdolgozni. Már éreztem ezt Ausztriából hazajövet, hogy amint belépünk az országba, a dolgok elkezdenek nem működni. A vonat nem jön, a wifi nem működik, a kaller nem kedves. (Seggfej.) Ezek nem általánosítások, nem minden vonat késik és vannak kedves kallerek. De itt az élet nehezítve van. Mindannyian benne vagyunk ebben a buborékban. Az élet nehéz. És sokszor mi nehezítjük meg. Mikor Ferihegyen kifele menet vetettek velem egy repjegyet Malajziába, csak így engedtek fel a repülőre. Meséltem az ismerősöknek, akik évek óta járnak ki, német, spanyol, lengyel, olasz. Még sose fordult elő velük ilyen. Megvettem a jegyet, amit utána senki nem kért. Se Dohában, de Bangkokban. Senkit nem érdekelt, kivéve a magyarokat. Akik nem engedtek volna fel Budapesten a Bangkokba menő repülőre, mert ez a szabály, amit csak mi magyarok tartatunk be.

Ahogy felszálltunk a gépre, lehetett érezni a dühös embereket, akik nem találtak helyet a csomagjuknak. Mikor bármi probléma merült fel, a látens düh és agresszió felszínre tört. Három hónapnyi thai terápia után ne értettem, miért csinálnak mindenből problémát. Miért nincs bizalom bennük, hogy majd a hoszteszek megoldják, vagy hogy miért nem tudnak kedvesen kommunikalni. Persze tudom a választ. A néplélek sajog. Fáj és dühös. Van rá oka. Csak nem azok ellen emeli fel hangját, akik okozzák, hanem egymás ellen mennek. Láttam ezt Ausztriában a szállodában ahol dolgoztam. Hogy ahelyett, hogy összefognánk, és nemet mondanánk a hatalomnak, és kommunikálnánk egymással, egymásnak megyünk. De azt hiszem ez a múlt, ez a világ el fog pusztulni, mert nem életképes.

Már két perce a levegőben voltunk, mikor egy lány felpattant. Hogy pisilnie kell. Rá 3 percre még valaki. Még nem láttam ilyet repülőn, hogy a tiltott időben ennyi embernek WC-re kell mennie. A hoszteszek meg beengedték őket, amit még sosem láttam, de érezni lehet az erőszakosságot az emberekben, aminek a hoszteszek nem tudtak nemet mondani. Kb fél órára rá hajnali 3 után tálalták az ételt. A vega az paradicsomos tészta volt. Megkóstoltam kíváncsiságból de nem ettem meg, hajnali háromkor a testem nem akart enni. Sok alkohol fogyott. És a hat órás út alatt más ételt nem is kaptunk, pedig 6.30-ra értünk be. De asszem ilyen a repülős étkeztetés.

Bértünk időben Ferihegyre, hát mázlim van hogy EU-s útlevelem van, mert a nem EU-sorban nagyobb tömeg volt mint Bangkokban, pedig azért Budapest nem egy ázsiai nagyváros. Felszedtem a csonagomat, hívtam egy barátnőmet, aki kijött elém. És!! Csuda meglepetésként hárman fogadtak.

Hazahoztak, a lakóm hagyott itt ételt, meg egy barátnőm még vett hozzá útközben. Együtt reggeliztünk. A ház fel volt fűtve és csillogott villogott. Azt hiszem ez volt életem legszebb hazaérkezése. Köszönöm Ázsia, köszönöm Barátok!