Ma volt az elő reggel, amikor úgy ébredtem, hogy nem éreztem fáradtnak magam. Az ébresztőt elegánsan átaludtam, és indulás előtt 18 perccel ébredtem arra, hogy nem stimmel valami, kipihentem vagyok. Így se medi, se jóga, se reggeli nem volt, mégis sokkal elégedettebbnek éreztem magam.

Kíváncsian vártam a képzés utolsó napját, hogy Rosemary mit talál ki, mert elég spontánnak éreztem végig az egész folyamatot. Reggel arról beszélt néhány mondatban, hogy a különböző vallásoknak mi a hite a halál utáni életről. Nagyrész két fele bonthatóak a hirendszerek, a mennyország-pokol verzió, azaz az ember lelke örökké él a földi élete után, vagy az újjászületéses verzió, ahol a lélek egy tanulási folyamaton megy keresztül, amég el nem éri a tökéletesség állapotát. Izgalmas, hogy több vallásban is a halál az alváshoz hasonló állapot, az iszlámban például az az alvás a kis halál, és van a nagy halál. Mennyire közérthető és megnyugtató gondolat, hogya halál igazából egy minden egyes nap gyakorolt dolog.

Ahány vallás annyi hitrendszer, javaslom elolvasi ezt a  wiki cikket, ami elég röviden és részletesen leírja az opciókat: https://hu.wikipedia.org/wiki/Túlvilág

A mai napi kiscsoportos gyakorlás egy jóga nidra szerű gyakorlat volt, annyi különbséggel, hogy két ember tartotta a teret és kalauzolta az embert a saját testében. Adóként és kapóként is azt éreztem, hogy erős áramot vezetnek a testembe, és hogy a bennem levő feszültségek bemoccannak, olvadnak. Attól tartok, ahhoz hogy az ember jól csinálja a craniót, a saját feszkóit illik kioldania magából, hogy minél tisztább legyen az érzékelés, hogy képesek legyünk a másikat tisztábban érezni, de ahhoz képest hogy nem vagyok craniós, jól ment. :)

A legtöbb ember, aki részt vett a kurzuson, Rosemary craniós tanítványa, tehát ez a tanfolyam is a cranio egyik aspektusát mutatta be, és abba nyertem betekintést, hogy hogyan lehet a hospice-os attitűdöt gyakorolni az életben, szinte mindennel kapcsolatban, hogyan lehet a TISZTELET, a FIGYELEM, a MEGHALLGATÁS képességeit erősíteni, hogy érzékelni tudjuk, mi is van a másikban, tisztán, változtatási, vélemény nyilvánítási, és segítési szándék nélkül, és ha meg is kérdezik, szerinted mi van a halál után, a válasz az hogy nem tudom, szerinted? És ehhez a kommunikációs folyamathoz mindig kapcsolódik érintés, ha az illető megengedi.

Ha abban az élményben lehet részünk, hogy valaki az utolsó napjait megosztja velünk, amik azok a pillanatok, mikor megnyílik a kapu a két világ között, és a megbocsájtás sokkal könnyebb, a sérelmek élüket vesztik, mikor sokkal támogatottabb a feloldozás, amikor ha mázlink van megszűnik a duális világ. A jó és a rossz. Ha ebbe a keretbe rakjuk a "tisztelet, a figyelem és a meghallhatás" képességeit, számomra sokkal könnyebb, mint a mindennapi életben élni.Talán ezért érdemes a halál témáját integrálni az életünkbe, hogy az életben segítsen.

Ha belegondolok, mi történt velem az elmúlt 5 napban, igazából annyi, hogy napi 30 percig két ember kíváncsi volt rám, hogy mi van bennem. Mit gondolok, és mit érzek, tabutémákkal kapcsolatban. Remélem mindenkinek megadatik ez a 30 perc legalább egyszer az életben.

És hogy valami gyakorlati segtséget is adjak, leírtam néhány beszélgetés példát, mert a halál témában a manipulációmentes kommunikáción nagyon nagy hangsúly van. Pl. sose mondhatjuk ne tedd, ne érezd.

Haldokláskor:

• Hogy érzed magad most?
• Min gondoloztál az elmúlt napokban?
• Van valami, amit szeretnél csinálni?
• Van valami, amit szeretnél mondani?
  • Igen, van egy adósságom.
  • Ez nyomaszt téged?
  • Igen.
  • Tudja a családod?
  • Nem.
  • Szeretnéd megosztani velük?

Öngyilkosság:

• Meg akarom ölni magam.
  • Hogyan szeretnéd megölni magad?
  • gyógyszerrel
  • És hol szeretnéd?
  • Otthon
  • Mit érzel, miért akarod megölni magad?
  • ...
  • Rendben, csak arra kérlek, ha bármikor meggondolod magad, hívj fel és mond meg a címed, és küldök segítséget.

Ha valakit izgatnak Rosemary tanfolyamai, itt lehet jelentkezni: https://www.integrated-cranial-workshop.com/rosemary.html

Nem egy tipikus tanár, nincs frontális oktatás, történetek vannak, és a résztvevők kérdéseinek, dilemmáinak a körbejárása. Inkább érzékenyítésről, integrálásról szól a tanfolyam, nem arról, hogy megtudunk egy csomó információt, adatot. Nem fogod például megtanulni a gyászfolyamat stádiumait, vagy hogy mi a megbocsájtás receptje. Amit kaptam, a jelenlét, az önreflexió gyakorlása, és hogy rengetegszer észrevettem, hogy gyakorlás közben az adó válik kapóvá, hogy mikor kezdek manipulálni figyelés helyett.

Már évek óta szerettem volna otthon hasonló képzésen részt venni, amiről tudok, hogy a Tabita ház képez önkénteseket, de nem túl jó a kommunikációjuk, már többször írtam nekik, de sosem tudják előre mikor van a képzés, és nem is szólnak róla, hiába kértem értesítést. Viszont azt is tudom, hogy ami otthon nehézkesen indul számomra, és máshol kezdem el tanulni, akkor otthon is rálátok, hogyan tudnék továbblépni a témában, és most azonnal megtalálatm a Hospice oldalát, ami viszont vérprofinak tűnik kommunikációs szempontból is: https://hospice.hu/legyel-te-is-onkentes

A reggelek még mindig nehezen mennek, bár legtöbbször otthon is ez van. A reggeli elég motiváló, hogy magamhoz térjek, papaja, banán,mangó vár. Vettem kék teát, az a reggeli italom. És bár frissen nem sikerült kelnem, de mégis sikerült picit meditálnom, és jógáznom.

Valószínűleg a tanfolyamon túl vagyunk a csúcsponton, ami a megbocsájtás téma volt, mert ma 3 témát is érintettünk. Az öngyilkosság, az eutanázia és a halál utáni élet volt terítéken.

Több országban legális az asszisztált öngyilkosság, és vannak országok, ahol intézeteket hoztak létre, ahova bárki bemehet meghalni, ha van rá pénze. Ilyen például Svájc, az intézet neve Dignitas, ami méltóságot jelent. Az ember fizet, rengetegszer mekérdezik, hogy tényleg akarja-e, majd megiszik egy folyadékot, majd még egyet, és meghal. Dokumentumfilm is készült egy ilyen esetről: Terry Pratchett: Choose to Die https://vimeo.com/229120539

Hollandiában még gyermekeknek is lehetséges az asszisztált öngyilkosság. A gyerekek minél fiatalabbak, annál jobban képben vannak mi az a halál, minél idősebbek és kondícionáltabbak, annál jobban elveszítik ezt a természetes képességüket. Ez nem hivatalos infó, de az egyik olasz lány mesélte, hogy Olaszországban ez természetes volt, hogy ha valaki nagyon öreg és beteg, kihívnak valakit aki segít neki átkelni a túlvilágra, és hogy Szicíliában ez még most is történik. Beszéltünk arról is, hogy ez igazából nagyon sok kultúrában megjelenik, csak a modern társadalom haláltagadása ellehetetleníti sok esetben.

Kaptunk könyv ajánlást is: Intim Halál: A haldoklás hogyan tanít minket, hogyan éljünk. Eredetiben: Marrie Hennezel: Intimate Death: How dying teach us to live. A könyv arrl szól, hogyan lehet a magunk vagy mások magányos és gyötrelmes haldokását szent átjáróvá változtatni. Beszél az őszinte számvetés fontosságáról, a rituálék értékéről és az érintés szükségességéről. A másik könyvajánló amit kaptunka Keddek Morrie-val, az eredei pedig Mitch Albom: Tuesdays with Morrie

Reggel megint nehezen keltem, mert az éjjel nagyon komolyan vették a petárdázást meg tüzijátékozást. Miközben aludni próbáltam, olyan volt, mintha háborús övezetben lennék, néha azt éreztem, hogy valaki felgyújthatott véletlenül egy petárda raktárat, és valami komolyabb buli is volt a környéken. Miután 3 körül elaludtam talán, akkor is rémálomra ébredtem. Emiatt reggel megint fálájultan keltem, se medi, se jóga, csak némi papaját az arcomba tömködve próbáltam magamhoz térni.

Ma volt a harmadik kurzusnap. A téma a megbocsájtás. Hogyan támogathatunk valaki abban, hogy sikerüljön megbocsájtania másoknak és magának, mielőtt meghal, és hogy ez mennyire támogatja a meghalás folyamatát, mert a megbocsájtástól a test ellazul. Voltak történetek, amikben konkrét képességek tértek vissza, mint a térlátás, vagy demenciából való visszatérés, miután sikerült a megbocsájtás. A feszültség, amit a neheztelés okoz,  megváltoztatja az ember érzékelését, befolyásolja az idegrendszert, az ember világlátását, a tüske az egész személyiséget behálózhatja, gyermekkori sérelmeket akár 70-80 évig is hurcolhatunk.

A mai gyakorlat, 3-as csoportokban a megbocsájtásról beszélni. Egy beszél, kettő hallgat, és segítő kérdéseket tesz fel. Ma volt a legnehezebb nap eddig, mert két olyan emberrel voltam, akik nagyon nagyon a fejben vannak, és inkább az elme darálása ment, mint hogy a lélekkel kapcsolódhattunk volna. Ráadásul olyan történeteket is bedobtak, amitől ítélkezni kezdtem, volt egy tinédzserkori ollóval szúros történet, és aki elkövette ezt a mai napig nem gondolja, hogy ez nem oké. Szóval volt bennem ítélkezés, amit ők nem érzékeltek, és amire nem voltam büszke, de ezen a tanfolyamon azért is vagyunk itt talán, hogy meglássuk magunkban ezeket, hogy mennyire nehéz ítélkezés mentesen jelen lenni, és csak hallgatni a másikat, mert soha nem tudhatjuk, honnan jön az illető, és mivé lesz. Azt tudjuk, hogy most ebben a pillanatban épp hol van.

Rám nem került sor, de nem is baj, túl keveset aludtam túl aktív érzelemtesttel, két olyan emberrel, akik nem hiszem hogy meg tudnak tartani, szóval mázim volt, az idő eltelt, holnap reggel kerülök sorra.

Délután megnéztük az 55 lépés című filmet. Mindenkinek ajánlom. Már az első jelenetnél ki akartam menekülni, annyira betriggerelt, de maradtam. Érzelileg nagyon felkavart, a mozi Eleanor Riese valós történetén alapul, aki mentális betegsége miatt kezelés alatt állt, és pert indított azért, hogy a beszámítható páciensek beleszólhassanak gyógyszeres kezelésükbe a kórházakban. Nézzétek meg.

https://videa.hu/videok/film-animacio/55-lepes-2017-JxUAiyysNRUIdfuQ

A megbocsájtás témán régóta pörgök. Sok vallásban esszenciális, de a megbocsájtás sem úgy működik, hogy jó, akkor megbocsájtok, hanem vagy történik, vagy nem. A szándék lehet hogy megvan a megbocsájtásra, az is lehet hogy lezajlik beszélgetés a felek között ami segít a megnyugvásban, de van egy szint, ahol kevés a szándék, és kevés a másik emberrel való építő, szeretetteljes beszélgetés is, ahol kevés a feloldozás a másik részéről. Persze ha a gyakorlásunk része egy megbocsájtási gyakorlat, akkor biztos könnyebben célt érhetünk. Azt hiszem, ha bekövetkezik, ez az isteni kegyelem szintje.

A mai volt az első, mikor hét órát tudtam aludni az elmúlt egy hétben, így viszonylag frissen indult a reggel, tudtam picit meditálni, picit jógázni, és a tanfolyamon se küzdöttem hogy elalszom.

A tanfolyam hasonlóan zajlott, Rosmary történeteket mesélt halálról, majd valaki bedobta a vallások és hitrendszerek témáját, arról folyt délelőtt a diskurzus, délután meg temetésekről, milyen lehet, tömegkatasztrófákról, az utolsó thaiföldi cunamiról, hogy hogy dolgoz fel egy ilyen katasztrófát a nép. Rosmary azt mondta hogy sehogy, az emberek lenyomják, mint Japánban.

A mai gyakorlati feladat az volt hogy 30 percet kellett beszélnünk a saját temetésünkről. Ez érzelmileg nem mozgatta meg annyira az embereket, de érdekes volt hogy mindannyian vidám, életünneplős temetést akartunk, nem olyat mint otthon szokás. Én gombamicéliumból készült komposztálódást választottam a kertemben, kubai zenével, ínycsiklandó ételekkel.

Ma azon agyaltam, hogy mi is ez a tanfolyam, igazából a történetekkel annyit akar elérni Rosmary hogy megmozgasson minket érzelmileg és mentálisan, ezzel egy beszélgetést kezdeményez. Majd a napi csúcspont egy kiscsoportos gyakorlat ahol van esély mélyebbre menni nem csak az elme szintjén működni. Ez a tanfolyam asszem nem elvisz valahova hanem elindít valamit az emberben.

A tanfolyam után besétáltam a városba, vettem a piacon mangót, banánt, papaját és narancsot, ami igazából olyan mint a mandarin és zöld héjú. Tésztalevest vacsiztam, és ma végre, az ünnep utolsó napján a folyóba engedtem a krathaongomat.

Kívántam, hogy sikerüljön elengednem a bennem levő neheztelést és dühöt, majd fáradtan hazasétáltam. 

Most a szép kis szobámban a petárdák és tüzijátékok hangjára fogok elaludni hamarosan, remélem.

A mai napon a jetleg miatt megint kb hajnali 5 körül sikerült elaludnom, a képzés 9-kor kezdődött, szóval nem voltam a helyzet magaslatán, talán majd ma este sikerül aludnom.

A tanatológia képzést Rosmary tartja, akit a cranio kapcsán ismerhetik sokan, Tarr Zsolt egyik tanára volt, ennyit tudtam róla, meg hogy vannak akik nagyon odavannak érte, és vannak aki szerint nem tud tanítani. Egy kedves idős hölgy, akinek nagy tapasztalata van mint a cranioban és hat év a hospice-ban, aki kb 5 percenként pillantott az órára, és főleg sztorizgatott, megkérdezte van e kérdésünk.

A mai nap csúcspontja az a feladat volt, amiben 3-as csoportokban fél órát tartottuk a teret a másiknak, aki a szituációs játék szerint holnap meg fog halni, és kérdezgetni kellett arról, milyen ez neki. Van-e, aki hiányozni fog, akinek meg szeretne bocsájtani, van e valami technikai kérése, stb. Bármi. Lényeg hogy segtsük a haldoklónak kibontani amiben van, kimondani az érzéseit, kívánságait.

Szinte biztos voltam benne, hogy a téma nagyon izgalmas embereket fog bevonzani. Bemutatkozás nem volt, se nyitókör. A nap során azonban kiderült, hogy van egy olasz lány, egy ír Koh Paganon élő jógaoktató, aki egyedül neveli a fiát, van amerikai exkatona, aki arról mesélt hogy milyen gyilkolni, volt Chiang Maiban élő orosz családanya, rajtam kívül két magyar lány, az egyikük kraniós, a többiekkel ma még nem kapcsolódtam.

A 3-as csoportunkkal nagyon nagy szerencsém volt, mindetten nagyon profik voltak, még én nagyrészt félálomban kukán ültem. Én voltam az első, aki meghal másnap, és nem nagyon tudtam mélyre menni. Nem volt se bizalmam, se erőm, meg asszem nem akartam első nap egy érzelemvulkánná változni. Ami izgalmas volt számomra, hogy a halálos ágyomon is mások kedvére akartam tenni, nem mondtam meg mit szeretnék, és ez végig feszültség volt bennem.

A második egy magyra lány volt, nagyon szép volt a folyamat, és ő már sokkal jobban átadta magát, oldódtak föl érzelmek, kezdtem kapisgálni mi a feladat. Végül az ír lány volt az utolsó, akiben a halállal kapcsolatos feszültségek viszont már régóta arra vártak, hogy kitörhessenek. Nagyon szép folyamat volt, csodás kérdéseket kapott a halálával kapcsolatban, amikkel mélyen oldódtak benne a negatív érzelmek. Én nem voltam nagyon magamnál, mikor éreztem, hogy a tértart társam igazi profi, odaültem a lábához a haldokló lánynak, hogy ha most fönnt történnek a dolgok én itt leföldelem, erre jött Rosmary hogy miért vagyok itt, mondtam hogy az egyensúlyozás miatt, mondta h nem kell egyensúlyozni üljek a másik kezéhez. a kezembe emelte a karját, és azonnal éreztem, hogy az előbb akartam valamit tenni, segteni szerettem volna, de itt ennek nincs helye. Csak a jelenlétemre van szükség, a figyelmemre, és az aki haldoklik majd úgyis bedobja mire van szüksége, és nincs jogom manipulálni a szándékaimmal. (Nem mintha máskor lenne hozzá jogom, mégis teszem, mert akarok valamit. Hasznos lenni, jónak lenni, pedig a fogadónak ez nem kell.) Másrészt viszont az is bevillant, hogy nem akartam zavarni,éreztem hogy most valami nagy dolgot történik, és nam akartam ott lenni. Nem akartam érezni. Mikor felültem mégis a karhoz, éreztem mennyire nehéz ez fizikailag, izzadtam, a karjaimba mintha elektromosségot vezettek volna. Csak arra törekedtem, hogy jeken legyek, hogy lekpjam magam ha ki akarok ugrani, hogy merjek érezni. Szerencsére a gyakorlat csak fél óra volt, így vége lett.

Szóval megkaptam a leckét, több szinten. És ha nem is vagyok nagyon oda a tanárért, a folyamat amin keresztül megyek ezzel a 11 emberrel, nagyon különleges élmény.

Mamég két más élményem is volt, az egyik hogy elmentem fodrászhoz, és olyan hajvágást kaptam, ami minden várakozásomat felülmúlta, nagyon rég nem kerültem igazi profi művész kezébe, erről is oldalakat tudnék írni.

Utána meg elmentem a fesztválra, ami igazából ma van, hisz ma van Telihold. A Loy Krathong-ról tegnap írtam, ma azonbanmég egy másik ünnep is van. A Lanna.

Holdtöltekor lámpásokat eregetnek, es is az elengedéshez kapcsolódik, mint a Loy Krathong. Ez egy olyan ünnepnap, amikor az állami, a vallási, és az ősi thai néphiedelem csodás összhangban jelenik meg. Engem a hangzavar a január egyre emlékeztet a petárdákkal, tüzijátokkal, vagy talán az augusztus 20-ra, csak  otthon azt érzem, hogy ez egy öncélú rongyrázás, vagy épp drága allami cirusz, itt meg azt hogy az embereknek, a családoknak intim kapcsolódásuk van az ünnephez. Ma már túl sok élmény ért, de holnap igyekszem én is lenegedni egy krathong-ot, addig meg összeszedem a gndolataimat mit is szeretnék elengedni. Nézve a vízen és az égben úszó tüzeket, minden láng 1-1 ember, és reménnyel tölt el, hogy itt az emberek foglalkoznak a lelkükkel, a nehézségekkel, a megbocsájtással.

Idén úgy terveztem, hogy két nappal a kurzus előtt ideérek, mert tavaly 6 hét ausztriai rabszolgamunka után élesváltásban jöttem, Budapest Bécs Bangkok, aztán 10 órányi Chiang Mai, reggel 3-ra értem be, 4-11-ig aludtam és azt hiszem délben volt a találkozó a thai masszázs tanfolyamra, talán 14-kor indultunk ki Lahu village-be. És hiába kértem a tanáromat hogy nagyon kivagyok, egy ideig nem akarok beállni gyakorolni, azért a nyomás végig megvolt, és nem volt könnyű megérkezni. DE idén ebben okosabb voltam, majdnem két nappal korábban érkeztem, és a szállás 7 percre van gyalog a kurzustól.

Kb dél előtt ébredtem, ami otthoni idő szerint 7 előtt, szóval nem mondhatom hogy átálltam egy picit is. A mai napra az volt a cél hogy beszerezzem a jógamatracot. A matrac amin alszom nem annyira jó, és a hirtelen barefoot-ra váltástól első nap a térdem, másnap a derekam jelzett hogy álljunk meg egy szóra..

A matracot a helyi Decathlonban szereztem be, aztán beültem vacsizni, eg pad thai szerű cuccot ettem csak lapos rizstésztából, meg egy kókuszt ittam, ez volt 85 Baht ami kb 850 Forint. Mikor fizetésre került a sor, nem találtam a pénztárcám. Biztos a Decathlonban hagytam. Mondta a pultos nő ne aggódjak. Mondtam h visszajövök fizetni. Hívtam a Decathlont, azonnal fel is vették, de közbe a másik kezemmel megleltem a pénztárcát... Nagyon figyelnem kell erre, mert a félelmeimet mostanában instant manifesztálom.

Az utam utána a körmöshöz vezetett. Igen. Tavaly eljutottam, és mikor hazamentem még hónapokig nem szedtem le a pedikűrt, mert arra emlékeztette hogy mennyi mindent megtapasztaltam Thaiföldön, ami egyébként sosem érdekelt. Például hogy beüljek egy körmös szalonba ahol megmasszírozzák a lábszáramat és a lábfejemet, bedörzsölték bőrradírral, és kapok egy pedikűrt egy olyan színű lakkal amit nem tudok nem bámulni. Ilyennek képzelem az univerzum színét. Lilás. Most is ugyanazt a lakkot választottam. (Otthon is próbáltam megtalálni.) A lány aki kezelte a lábamat először nagyon ingerültnek és dühösnek érződött, azonnal bekapcsolt, hogy jajj nem akarom ezt érezni. Aztán figyelmeztettem magam hogy lazítsak, hátha akkor ő is megnyugszik. És megnyugodott. Utána művészi aprólékossággal dolgozott a lábamon, próbáltam figyelni, tanulni mit csinál. A pultoslány közben elkezdett velem beszélgetni, 43 éves, egy francia férfihoz ment feleségül 24 évesen, aki nem engedte hogy dolgozzon hanem az idős szüleit kellett ápolnia. Van egy 18 éves lányuk aki Luxemburgba jár iskolába. A covid előtt hazajott látogatóba és itt ragadt. Végre szabad. Dolgozhat, és csak magáról kell gondoskodnia. Íme egy thai művész története, akinek saját vállalkozása volt mielőtt 24 évesen férjhez ment. Íme egy modernkori rabszolga története.

A körmös után bementem a vasárnapi éjszakai bazárba, aztán a Warrot Marketen át haza. Nemzeti ünnep van. Holnap lesz a Loi Krathong, amit évente rendeznek meg Thaiföldön. Szó szerinti fordításban kosarat úsztatni a jelentése. A krathong egy díszített kosárka füstölővel és mécsessel, virágokkal, láttam olyat is amit lilahagymából.készítettek, és nagyon szép lótuszvirágra emlékeztetett. Teliholdkor tehát vízrebicsájtják a krathongokat, és kívánnak valamit. Többrétű szimbolikája van, egyrészt a víz szellemeinek hódolnak, másrészt gyakran helyeznek levágott hajat, körmöt rá, így a lebegő krathong a haragot és a gyűlölet elengedését szimbolizálja. Sok thai hálájának kifejezésére használja Pra Mae Kronghka, a víz istennője felé. Érdemes utána olvasni mert ennél ezerszer komplexebb az ünnep szimbolikájával kapcsolatban. 

 Ennyit mára, holnap kezdődik a tanatológia tanfolyam.

Tartottam picit az utazástól, nem volt jó érzésem. Még sosem voltam ennyire szervezett, és még sosem kaptam ennyi segítséget ahhoz, hogy nyugodt szívvel hagyjam el a mindennapokat. De mégis rengeteg feladatot halasztottam az utolsó pillanatra, indulás előtt percekkel még írisz hagymákat dugdostam az ágyásba a ház előtt. Meg igazából a repjegy vásárlás nehézkessége, a qatar airlines alkalmazás is béna, szval gyűjtögettem a rossz jeleket.

Igyekeztem könnyedébben kezelni a dolgokat, nem ráfeszülni mindenre, mint tavaly. Ennek már a reptéren lettek következményei. Kérték, hogy mutassam be a vízumomat, (amit nem intéztem el) a visa on arrival-re számítva, mint tavaly. De idén 3 hónapra vettem jegyet, épp azért hogy ne hajszoljam agyon magam, de azóta változtak a szabályok, amit nem követtem le.

Tehát a reptéren fél órával az indulás előtt közölték, hogy nem szállhatok fel, ha nincs vízumom. Csak akkor, ha bizonyítom, hogy 30 napon belül elhagyom az országot. Pánikba estem, remegtem, meg kigyulladt a fejem, ha arra gondoltam hogy ennyi felkészülés, ennyi energia után, most akkor minden elveszik? A férfi aki kiszúrta a hiányosságot, azt mondta hogy Laosba meg Vietnámba nem mehetek, mert vízum köteles, (pedig úgy tudtam hogy szerveznek Laosba visarun utakat, és akkor plusz 30 nap a visan on arrival, de ez is fel evvel ezelőti info) Malajziába viszont 90 napos visa on arrival-t adnak. Szóval december 22-re vettem egy repjegyet Malajziába, gondokodás nélkül, és így felengedtek.

Dohában alig másfél órát vártam az átszállásra, mert a budapesti gép késett, Bangokban a reptéren sokkal nyugisabban intéztem a dolgokat, mint tavaly, simán eljutottam két metro és egy robogós taxis segítségével a buszhoz, szinte ismerős volt.  A városban a levegő tiszta, meleg, nincs szmog, mint februárban, nem is értem miért nem ilyenkor utazik mindenki. Mikor a metró átszálláskor magamhoz vettem az első jeges thai teát, éreztem hogy megérkeztem. Nagyon fáradt voltam, mert a repülőn sosem tudok aludni, és még 12 órányi éjszakai buszozás várt rám, mégis sokkal könnyedebb volt minden. Mintha az első thai út olyan konfortzóna kilépés lett volna, hogy átrobbantotta a tudatalattim különböző rétegeit, ezért is viseltem az egészet nehezen, de most minden otthonos.

Chiang Maiba 12 órás az út elvileg, (a kép útközben készült egy mosdóban).

A tervezett 7 órás érkez helyett 2 órával korábban érkeztem, 5-kor raktak ki, és amég visszaírt a szállásadó, hogy mehetek mert ébren van, félálomban bambultam az a thai buszvégállomáson pörő életet, ahogy megnyit a helyi büfé, ahogy az utazók, egyik a másik után kerül be a különböző járművekbe, és indul el a szállásra.

Szerencsére a szállásadóm koránkelő, igy már fél 8-kor ott voltam a szobámban, zsibbadtan, de éberen, feküdve az ágyon, hogy hátha elalszom, ha már erre két napja nem került sor. Közben pörgött az agyam a vízumon, mennyire izgalmas, hogy azért, mert tartok az online vízumintézéstől (tavaly nekifutottam) ezért most magam előtt görgetem ezt a feladatot, és lehet hogy egy hónap múlva tényleg el kell hagynom az országot, és vajon hova megyek Malajziában, és utána, lehet eljutok Indiába? Vajon visszajöhetek e Bangkokba, ha innen szól a jegyem vagy azon is változtatni kell? Ha most minden tervezett képzést egy hónap alatt kell kipörgetnem vajon tudok e ebben nyugodtan részt venni?

És hogy mennyire gyönyörű, hogy ez az egész hogy szimbolizálja az életünket, mekkora kalamajka tud lenni belőle ha nem vagyunk hajlandóak szembenézni a feladatokkal. És hogy hiába vágyom annyira nyugalomra meg a békére, hogy képes voltam 3 hónapnyi időre lelépni az életemből, hogy lassan, kedvesen képezzem magam tovább, nem rohanva, és ámokfutva, ahogy szoktam, de az élet akkor is mindig fog bedobni dolgokat, amik lavinát indíthatnak el, és akkor is képes szeretnék lenni rá, hogy nyugodt maradok. Messze vagyok tőle, nagyon.

Az utazásaban számomra a legnehezebb időszak az, ameddig megveszem a repülőjegyet. Tavaly olyan jeggyel mentem, aminek végül 1 óra 15 perc volt az átszállási ideje, emiatt hónapokig liftezett a gyomrom, hogy mi van ha már a bécsi gépet lekésem. Mindenkit kértem, hogy gondoljanak rám, hogy legyen minden rendben. Anyukám csak annyit mondott, felesleges drukkolni, minden oké lesz. És úgy is lett.

Hónapok óta nézegetem a skyskennert meg a kiwit, változott a dátum is, agyaltam, hogy hány átszállással menjek, mert minél több az átszállás, annál olcsóbb a jegy és annál rizikósabbnak érzem, a késés lehetősége miatt.

Többször kétségbe vontam, hogy menjek-e. Nem lenne e jobb, ha itthon élném a mindennapokat. A mindennapokkal való barátkozás helyett győzött a kalandvágy. A nyertes a Qatar Airline lett, odafele 3.30, visszafele 15 óra az átszállási idő, Dohában. Vízum nem kell. A hónapok óta tartó dilemmámat leraktam, végül elutazom, és ugyanolyan szép érzések vannak bennem, mint tavaly. Azt érzem, ha én eljutok Thaiföldre, akkor bármi lehetséges ezen a világon.